2/1

 Kérdések és válaszok

Vajon mikor felejtődnek el a rossz emlékek? Vajon mennyi idő után tudsz mosolyogni a fájdalmas emlékeken? Mi kell

ahhoz,hogy tovább tudj lépni,vagy legalább elindulhass azon az ösvényen? Örökké rabbá válhatsz az emlékek miatt?

Ahhoz hogy eljuss a válaszig akarnod kell minden erőddel,nem fordulhatsz vissza ha úgy érzed nem bírod tovább,hisz ha megteszed elveszik a lehetőség a megoldással együtt.

Nem tudtam erre mégis hogyan kéne reagálnom,de ezt is megoldotta helyettem.

- Meglepődtél mi?

Még mindig nem tudtam egy szót se kibökni,pedig már lassan húsz perce ültem lefagyva.

- Gondolom majd ha magadhoz tértél elkezdesz kérdezősködni,de én nem adhatom meg neked a válaszokat,ezt magadnak kell itt belül megtalálni - mutatott a szívem felé - és a világban ami körülvesz. Figyelj minden apró részletre,még akkor is ha jelentéktelen dolognak tűnik és megtalálod a végzeted,vagy ő téged.

Ebből egy árva mukkot se értettem,de próbáltam összerakni a szavakat,hogy valami jelentése is legyen annak amit mond,de nem ment.

- Ez mégis mit jelentsen?

- Hát aranyom azt csak is te tudhatod! - nevetett fel.

- Ezzel nem sokra megyek! Mi vagy te nagyi? - ráztam meg a fejem hátha kitisztul az agyam és végig mértem Maggiet.

- Én kislányom egy vén öregasszony,mért mit gondoltál talán boszorkány erővel rendelkezem? - nézett pajkosan rám.

- Nem persze! - vágtam rá,nehogy bolondnak nézzen. De akkor még nem is gondoltam,hogy nincsen messze az igazságtól.

- Szóval mit szeretnél?

- Magam sem tudom mit keresek itt,de valami vonz,mint már mondtam.- álltam fel és fel-alá kezdtem járkálni.

- Hidd el hamarabb megleled rá a választ mint gondolnád!

- És mi ez a vámpír dolog? - fordultam nagy lendülettel felé.

- Erre is megkapod a választ...- bólogatott.

- Miért kell ilyen rejtélyesen beszélni,miért nem lehet normálisan válaszolni a kérdéseimre? Kérlek!- törtem ki hevesen,amin én is meglepődtem.

- Jól van Mel,jól van.

- Bocsáss meg,de legalább azt mond meg merre induljak el?! - vettem mély levegőt,hogy lenyugodjak.

Ahogy körbe néztem a szobában,fehér,aranyszínben szikrázó gömbök szálltak felém,mint a szentjánosbogarak. Értetlenül néztem szét,ahogy minden mozdulatomat követték. Az ágyra pillantottam,hogy megkérdezzem nagyit mégis ezek micsodák és hogy csak álmodom e őket,de az ágy üresen állt. Nagyi sehol. Megforgattam a szemem,miközben az futott át az agyamon,hogy megint képzelődtem. Ébredjek fel! - ráztam meg a fejem hátha felkelek,de semmi sem történt. Egyre melegebbnek érzetem magam

körül a levegőt,amiben az arany gömbök úsztak. Pihés karácsonyfadíszekhez tudtam leginkább hasonlítani őket. Nem tudtam eldönteni mi lehet ennek az egésznek a lényege. Eszembe jutott  amit kiskoromban sokat hallottam: Mindig a lényegere és a jelenre figyelj az életedben,így hamar eléred a célod.

 Az arcom egyre jobban égett a forróságtól. Az ajtóhoz rohantam,hogy levegőt engedjek be,ehelyett üresen tátongó feketeség fogadott.

- Mel?- az álmaim hangja szólt hozzám.

- Mel ébredj fel! Néz magad körül szét! - jött felém a tömör sötétségen sétálva.

Nem volt angyal. Legalábbis nem úgy ahogy a mesékben vagy a karácsonyi díszeken ábrázolják. Szárnya és glóriája sem volt. Kék szeme jobban ragyogott mint valaha és nem az a törékeny ember nézett vissza rám,akit az utolsó hetekben láttam. Teljesen elvesztettem minden józanságomat. Torkomban dobogó szívvel,izzadt tenyérrel,reménykedő könnyekkel  és ziháló lélegzettel,ami mintha az egész teret kitöltötte volna,utána nyúltam a sötétségbe. Rossz választás volt. Minden egy pillanat alatt eltűnt. Néma csend honolt...

- Melanie!!

Ez nem azaz édes hang volt,amire oly nagyon vágyott minden porcikám.

- Kérlek figyelj rám,ha már itt vagy! - indulattal teli szavak áradata szállt felém.

 Szemhéjaim elnehezedtek a sötétség vég nélkülisége miatt.

- Hallod?! Ha nem vagy hajlandó rám nézni legalább bólints! - ordított,majd valami puffant mellettem. Az eddig is nyitva tartott szemem fényre talált.

- Uramisten! - szólaltam meg kiszáradt szájjal és pislogni kezdtem, a szememet gyötrő szúrás miatt.

- Na végre! - sóhajtotta.

- Maggie nagyi? - próbáltam dörzsölgetni az arcom,hogy újra színt kapjon hófehér arcom. Nem tudtam mit érzek,nem,egyáltalán nem voltak bennem érzések! Ez megrémisztett.

- Mi az hogy nagyi? Mel miről beszélsz? - förmedt rám a türelmét már rég elvesztő hugom.

- Heidi? Hát te mit keresel itt? Maggie hol van? - néztem rá értetlenül és közben próbáltam kibogozni kusza gondolataimat.

- Maggie? De hát nagyi még nem is volt itt,majd csak holnap jön...Mel jól vagy?- néz rám aggódva,de látom a szeméből visszatükröződő sajnálatot.

- Persze,persze,biztos csak álmodtam. - nem értettem semmit. Mégis hogyan történhetett meg?

- Figyeltél rám egyáltalán? - pillantott rám reménykedve és várakozóan.

Végig gondoltam az elmúlt öt percet,és csak nagyi képe és az Övé lebegett előttem. Újra nagyot dobbant a szívem...

- Nem emlékszem rá. - néztem félőn a szempilláim alól Heidire.

 Láttam ahogy arcáról minden remény és bizalom eltűnik,elnyelte a mély ahogy engem is. Nem tudott erre mit felelni,ami miatt nem is hibáztattam,hisz én is mérges voltam magamra. Túl zavaros volt ez az eltelt három nap,a fejem kóválygott a történtektől. Hirtelen elegem lett a sok kérdésből és a lehetetlen helyzetekből és dolgokból. Pedig kislány koromban imádtam a csodákkal

körülvett hercegnőket,de ez közel sem volt mesebeli varázspálcával kerített boldog történet....ez csak az én agyszüleményem,legalábbis így gondoltam.

Heidi! - hasított belém,hogy már megint milyen önző vagyok,és csak a magam tragédiájával törődöm. Hugom felé fordultam,régi poszterekkel tele ragasztgatott,sárga,rózsaszín,kék bútoraimmal telezsúfolt fényes szobában és a füle mögé tűztem egyik kiálló hajtincsét.

- Mi a baj? Miben segíthetek?

- Légy a nővérem. - tört ki heves zokogásban...és nem ez volt az utolsó pillanat aznap,mikor rákellett jönnöm soha többé nem vonulhatok vissza magányos fészkembe,mintha misem történt volna. Bármennyire is megdöbbentő volt számomra szükségem volt rá...és ezek szerint neki is rám.

Félóra múlva együtt sétáltunk le az emeleti piros tarka lépcsőn. Heidi kiöntötte a szívét,és most teljes nyugalom sugárzott felőle,míg én úgy éreztem elveszett a megmaradt józan ítélő képességem,mint tű a szénakazalban.

- Szóval olyan táskája van mint Nicolenak!Hát nem durva?

Folytatta a locsogást,ami inkább megnyugtatott,mint bosszúságot okozott.

- Így megakarom anyuékat kérdezni,hogy én is kaphatok-e olyat karácsonyra. Bár ha jobban átgondolom egy új felső sem ártana. Neked mi a véleményed róla?

- Mióta változtál meg? - bukott ki belőlem az első pillanattól elfojtott kérdés.

 Először értetetlenül pillantott rám a barna napkőhöz hasonló gyönyörű szemeivel.ahogy a lámpa fénye ráesett.

- Mióta elmentél! Kiskorom óta egy biztos pont vagy az életemben. Mindig mindent megosztottunk egymással,és sose veszekedtünk. Számomra egy példakép vo...vagyis jó tanulmányi eredmény,egy imádni való személyiség,sikeres karrier után rajztanári pálya és...a szerelem megtalálása. Ilyen ember akartam,akarok lenni,aki teljes életet élhet. És mikor összetört körülötted ez a kristálygömb rájöttem,hogy az egész életem egy nagy bizonytalanságra épül, a szerencsére és a sorsra. - komoly szeme elsötétült a fájdalomtól,én pedig próbáltam leplezni gyászos könnyeim. Erre már igazán nem tudtam emberi módon reagálni.

- Fogalmam sincs mivel tudnám jóvátenni.

- Csak légy önmagad és ne fuss el. - képletesen értette de én azért a gyakorlatban is majdnem megtettem.

Rendben. - bólintottam jelzés képen hogy megértettem hogy szüksége van rám,mint nővérre.

- És a fiúk terén mi újság? - ültünk le a kanapéra.

- Ha belegondolok van egy pár srác aki epekedik értem,de hát tudod hogy először magamban kell eldönteni,ki is az igazi befutó.....- telt el az este hátra levő része beszélgetéssel,ami Heidi történeteiből,gondolataiból és az én bólogatásomból állt.

Megtudtam,hogy szeret sportolni az utóbbi időben és megígértem neki egyszer kézilabdázok vele,ha még nem felejtettem el.

Érdekes nap volt az ő számára ,de számomra még inkább. Valahogy úgy érzetem felébredtem. Mostmár csak a lépcső fokokat kell megterveznem,hogy mi miután jöjjön. Nehéz feladat lesz,hogy megtudjam mit is akarok kezdi magammal,de nagyi szerint a sorsom előbb utóbb elér. Boszorkányos trükkjein gondolkoztam,mikor azt vettem észre Heidi már nem beszél Nicole cuki öccséről,aki a suli új bálványa. Nem tudtam elfojtani az arcomra kiülő mosolyt,a hugomat nézve. Hasonlított rám alacsony termetével,barna dús hajával. Épp olyan energikus mint amilyen valaha én voltam,szereti a társaságot,a bulikat a szórakozást,de a családot sem hanyagolja el. Majdnem minta lány ahogyan én is voltam. Azon kaptam magamat úgy beszélek magamról

mint aki a jelenben már nem létezne,vagy csak egy öregasszony lenne. Megsimogattam Heidi haját hogy lenyugtassam magam és őt. 

Mike lépett be az ajtón és gyengéden elmosolyodott ahogy megpillantott minket.

Mint anya és lánya.- gondolta,de kimondani nem merte. Tudta elsírnám magam ezen,és oda lenne a béke és a  nyugalom.

Vajon miért néz rám ilyen furcsán. - gondolkoztam el a szemében felcsillant változáson.

- Nem vagy éhes?

- Nem ártana ennem,de mint látod... - mutattam az ölemben alvó Heidire.

- Na gyere segítek,egész éjszaka azért nem ülhetsz így! - emelte fel óvatosan és rakta át egy másik kanapéra.- Úgyis épp itt az ideje,hogy beszélgessünk egy kicsit.- tette a vállamra a kezét és kihúzott a konyhába.

Úúú most jön a neheze. Mike mindig is kemény dió volt beszélgetés,lelkizés terén. Remélem ez már javult mára. Régen minden szavamba beletudott kötni és rákérdezni,ha ő úgy gondolta nem világos se számomra se az ő számára amit mondtam.

- Hol kezdjük?- ült le velem szembe és összekulcsolta kezeit.

- Mire célzol most? Mit szeretnél tudni?

 - Mindent? Mit csináltál magaddal?Elhagytad a családod,miért?Sikerült feldolgoznod?Egyszer muszáj erről beszélnünk,nem menekülhetsz el előle,se előlem. - sajnálat és megértés ült ki az arcára.

- Muszáj most? - kezdett el remegni a kezem,és nagyot sóhajtottam.

- Mikor máskor? - húzta fel a szemöldökét. - Ha nem most,akkor mikor? Mi van ha újra elmenekülsz magad előle, az életed elől és nem lesz lehetőségünk beszélni?!

Tudtam hogy nem szabadulhatok a vádló kérdésektől,de még nem készültem fel rájuk. Nem gondoltam hogy máris rám zúdítja őket,így az első nap. De valahol megértettem az ő érzéseit is. Félt hogy újra elveszít,és én is ezt tetem volna az ő helyében,de most nem jöttek  szavak a számra csak ültem lefagyva.

- Várok. Nem sürgetlek. De addig nem eresztelek míg nem tudtam meg mi van belül,merre járnak a gondolataid és hogy merre tartasz az életben.

Kerestem a szavak rengetegében ami ide illő lenne,de nem találtam őket sehol. Elnyelte őket egy porszívó ami engem is beszívott a magány világába. A gondolataim?Ugyan ki körül forognának ha nem körülötte?!! Mike sem ért meg,bármit is mondok neki.

- Hiányzik!- sikítottam és megfogtam a kezét,markoltam minél jobban hogy kiadjam dühöm,kétségbeesésem. Úgy tört ki belőlem ez az egy szó mint egy vadállat amely hatalmas erővel bír felettem és csak arra várt hogy felül kerekedjen rajtam.

Ez nem az én hugom! - hátráltam meg Mel kitörése elől,de a kezemet nem mertem elhúzni. A  szeme izzott a reménytelenségtől,a bánattól, a gyásztól és a keze nyirkos szorításában érezni lehetett a félelmet és hogy mennyire lefogyott. Nem tudtam hogyan felelni rá,így csak magamat próbáltam nyugtatgatni nehogy oda szaladjak és felpofozzam amiért így hagyta hogy elvesszen .

Visszaültem a székre és enyhítettem a szorításomon. Nem szabadott  volna így elengedni az érzéseimet,kárt is okozhat másban,vagy akár fájdalmat. Már pedig késő volt. Láttam Mike arcán a csalódottságot a bánatot.

Kérdések....kihozzák az embert a sodrából és meg is ijeszti őket a következményük. Néha a mögöttük rejlő kíváncsiság,néha a tudtátlanság néha pedig az érdeklődés hozza ki belőlünk a kérdéseket ...de mire mindre választ kapnánk vége lenne az életünknek. Ezért nem a kérdésekre kell a választ megtalálni,hanem hogy minél több kérdést tudjál magadnak feltenni amire megtalálhatod a választ. Vagy mégsem? - tettem fel magamnak a kérdést mikor átnéztem az asztal fölött Mikera.

- Oké. Akkor szerintem pár nap múlva visszatérünk rá . - bökte ki végül a megfelelő szavakat keresve meglepődöttségében.

- Ahogy gondolod. - álltam fel az asztaltól és magára hagytam a gondolataival . Érzetem hogy még számomra is hosszú éjszaka áll előttem. Mike-kal való beszélgetésem teljesen felkavart. Ha minél előbb kiutat akarok találni ebből az útvesztőből,akkor sürgősen cselekednem kell.

*

Reggel borús,komor téli napra ébredtem,a hangulatomhoz hasonlóan. Semmire nem jutottam előző éjszaka és így féltem Mike elé állni. Így visszahanyatlottam az ágyra még egy kis időt adva magamnak. Mire leértem a nappaliba csend és egy cetli fogadott a konyhapulton: Szia Édesem! Heidi suliban,Apádnak sürgős dolga akadt,Mike dolgozik,Nicole vásárol én pedig délig gyors lezavarok egy rendezvényt. Kérlek ne tűnj el mire hazaérünk! Puszi:Anyu. 

Jó megpróbálom. Döntöttem el magamban és próbáltam elfoglalni magam,hogy ne legyen időm meghátrálni a próbatétel elől. Előkerestem a gimis albumaimat,szétnéztem a régi cuccaim között,benéztem a szobákba mi változott és mi nem. De még így is 11 óra előtt huppantam le a kanapéra unatkozva.

Épp azon gondolkoztam hogy mi legyen a következő teendőm,talán kinézhetnék az udvarra vagy elmehetnék a könyvtárba mikor kulcs zördült a zárban. Kíváncsian léptem ki az előszobába,hogy anya tán hamarabb ért haza,de csalódnom kellett. Nicole lépett be óriási szatyrokkal a kezében. Arca kipirult a széltől,szeme csillogott akár egy szerelmes nőé,elszorult a torkom,de azért elejtettem egy halvány üdvözlő mosolyt. Szép,kifinomult nő volt,még akkor is ha úgy nézett ki mint aki most lépett ki a Született háziasszonyok tévé show-ból. Nem tudtam megítélni mi foghatta meg Mike-ot. talán a tökéletes alakja,vagy az ápolt

szőke fürtjei. Nem Mike nem a külsőségekre ment! De mit rejthet ez a kissé rideg,üzletasszonyos mégis barátságos külső. Egy rejtély állt előttem,de tudtam nem lesz nehéz megfejteni.

- Szia Mel!

- Szia.

- Még nincs itthon senki?

Itthon? Szóval úgy kezeli mint az otthonát. Irigység szorította el a szívem.

- Egyedül vagyok. - próbáltam nem köpni a szavakat.

Bólintott majd a nappaliba sétált,hogy megmutassa a délelőtti szerzeményeit.

- Sikerült találnom anyudnak olyan tálat amit már nagyon régóta szeretett volna. - fordult felém behízelgő mosollyal,majd előhúzott egy színes üvegdarabokból összeragasztott valamit,amit én nem neveznék ezen a földön edénynek.

- Aha.

- Mike mondta,hogy nem vagy valami bőszavú mostanában úgyhogy ne nyaggassalak. Megértem.- és tényleg felcsillant szemeiben az együttérzés. Megdöbbentem.

- Oké.

- Ebédeltél már?

- Nem még.

- Nincs kedved velem eljönni a belvárosba és egy jót enni? Beszélgethetnénk egy kicsit hátha jobban megismerjük egymást. - kapta fel a cuccait és elindult az emelet felé.

Semmi kedvem nem volt otthonról elmenni,mikor anya nem soká megérkezik,főleg hogy nem is voltam éhes. De Mike-ot sem akartam megbántani azzal hogy egyből elutasítom Nicole közeledését,ezért csak némán bólintottam.

- Nagyszerű!

Mély levegőt vettem és én is felmásztam utána,hogy ne szakadt pólóban és melegítőben lépjek ki az utcára,pedig legszivesebben úgy mentem volna.

Nem lepődtem meg az éttermen ahova vitt,ezt vártam tőle. Minden rendezett tiszta,nem drága de minőségi ételek és mozgalmas légkör. Látszik,hogy ez a lány nem a gyorséttermek híve,mosolyogtam magamban. A pincér széles mosoly kíséretében leültetett minket egy belső asztalhoz,majd távozása után csend telepedett ránk. Nem tudtam mit mondhatnék ennek az ismeretlen nőnek aki kezdi otthonának tekinteni a családomat és az én otthonomat. Nyugalomra intetem magam,nehogy megjelenjen arcomon az irigység jele. Nicole szétnézett az étteremben és várt. Lehet hogy arra,hogy megszólaljak vagy az ebédre. Nem tudtam eldönteni,semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Nagy sóhajt hagyta el a száját és felém fordult. Na most! Most aztán megkapom a magamét,biztos feltesz pár kérdést és nem egyszerűeket. Biztos nem arra kíváncsi mi a

kedvenc színem,vagy hogy melyik főiskolára jártam.

- Gondolom Mike-kal még nem igazán volt időd rólam beszélgetni.

- Nem.

- Értem. Nem tudom igazából,hogyan kéne veled viselkednem,mi lenne számodra jó és mi bántó. Nem tudom miről beszélhetek és melyik témát hanyagoljam inkább. Lehet,hogy nem hiszed de együtt érző ember vagyok. Körülöttem is történtek...tragédiák,és szeretném hogy tudd én hiszek benne hogy újra megtalálod az élet értelmét. Elsőre lehet hogy úgy nézek ki mint egy tökéletes üzletasszony- talált süllyedt - de a látszat néha csal. Szeretem Mike-ot. És remélem soha nem eresszük el egymást. Nem vagyok a rendszeresség híve,de jobban szeretem a járt ösvényt,mint az ismeretlent. Remélem érted mire célzok. - Nem igazán fogtam fel miről beszél,de nem is vágtam a szavába hagytam hogy folytassa.- Ha úgy érzed nincs kedved a társaságomhoz,megértem,de kérlek próbáljuk meg legalább Mike kedvéért. Úgy döntöttem,hogy te leszel az

egyik koszorúslányom,remélem elfogadod a felkérésem. - gondolom ez is Mike kedvéért,bólintottam. - Ennek nagyon örülök! Mint tudod ugyanannál a lemezkiadónál dolgozunk. Én Washingtonban születtem,de végül itt kötöttem ki. Van egy nővérem aki még mindig D.C.-ben lakik,nem sűrűn találkozunk,nem valami jó a kapcsolatunk.A nagynéném is ideköltözött az öcsémmel együtt. - itt az egész család.- A szüleim rég meghaltak. - hirtelen megrándult a kezem,de csak egy pillanat volt- De már nagyon rég. - mély levegőt vett és folytatta. Mondhatjuk,hogy kivételes eset voltam a kamaszlányok között. Fekete korszakomnak nevezték anyámék. És persze a piercingek világa. De aztán megváltoztam,elkezdtem tanulni,máshogy öltözködni,partikra járni és végül egy csomó pasin átesve jó munkát keresve itt kötöttem ki Vancouverben. Szeretem a családi hangulatot. Nagyon megkedveltem a szüleidet is. Heidivel még nem igazán  volt

időm lányos beszélgetésekre. Mike mesélte hogyan ismerkedtünk meg?

- Nem még. - fészkelődtem a széken érezve hogy ez sokáig fog tartani.

- Az úgy volt...- dobta hátra szög egyenes haját és közelebb hajolt felém -...hogy mikor ebbe a városba kerültem,egy teremtett lelket sem ismertem. Nagyon meg voltam ijedve,hogy mit fogok én itt csinálni egymagamban. Próbáltam munka után keresgélni,de valahogy nem pottyant egykönnyen az ölembe. Aztán egyik reggel épp hot dogot vásároltam mikor a parkba értem. Egy vizsla tartott felém,valószínűleg kinézve magának a virslimet. - elkuncogta magát az emléken.- Elkezdtem hátrálni, nehogy rám ugorjon,mert az egyik állásinterjúra vásárolt kosztümöm volt rajtam. Na mindegy és minél közelebb jött én egyre jobban távolodtam,és hirtelen a hátam mögött kibe botlottam bele amint épp hot dogot vásárol és leeszi

magát ketchup-pal,hát Mikeba. De a kutya végül megette a virslimet,de Mike vett nekem újat. Olyan romantikus így visszagondolva. - Hát nagyon,mint egy rosszul megírt nyálas forgatókönyv,forgattam a szemeim,de hál'istennek Nicole nem vette észre úgy elábrándozott.

- Na de túl sokat locsogok,sokan mondták már hogy egyszerűen nem lehet lelőni...- folytatta a csacsogást,mintha arra menne,hogy kiidegeljen.

Fárasztó egy ebéd volt. Ő beszélt én bólogattam,és teljesen máshol jártam. Jó messze a halom vörös rózsától amit Miketól kapott megismerkedésük másnapján. Mikor már teljesen kivoltam a sok új infótól és a romantikus emlékektől ki menekültem a mosdóba rosszullétre panaszkodva ami nem is volt nagy hazugság,csak épp nem fizikai rosszullét fenyegetett hanem a szívem darabokra hullása ennél is jobban. Megmostam az arcom,de mikor a tükörbe néztem rájöttem nem sokat segített. Lila karikák a

szemem alatt éktelenkedtek. A vállam megremegett az erőtlenségtől és a kezeim is kezdtek hasonlítani egy elfagyott jégkockára. Igen ide jutottam lassan 25 évesen. Borzalom! - ami a kinézetemre illet rá,nem más mint egy élettelen lélek elfáradt teste. Megborzongtam a drasztikus megfogalmazásomon,de nem hittem,hogy messze áll az igazságtól. Ezen valahogy változtatni fogok!- döntöttem el és kisétáltam a mosdóból céltudatosan. Az asztalunkhoz érve egy pillanatra megingott az önbizalmam de végül sikerült kiböknöm az elhatározásomat.

- Sajnálom Nicole,de most mennem kell. Ígérem beszélgetünk még de most dolgom van. - azzal lekaptam a székről a kabátom és kirohantam a hóesésbe. 

Gyönyörű volt a táj. A vendéglő pont a tengerpart felé nézett. A félig befagyott vízen a dokkokban vitorlások és halászhajók álltak gazdájukra várva akik hajnalban indulnak szerencsét próbálni a fagyos vízen. Az utca csendje megnyugtató,és ismerős volt. A magasban gémek és egyéb vízi madarak siklottak,mint a halak a vízben. Számukra a kék ég a végtelen tenger. A nap halványan kikandikált az egyik hófelhő mögül,mint aki fél előbújni meleg odújából. Szerettem ezt a tájat,mindig a magaménak gondoltam. A végtelenségig eltudtam volna benne gyönyörködni,de még mielőtt meggondolhattam volna magam,elindultam.

A levéltárba tartottam ahova dédnagymamám leveleit,naplóit helyezték. Úgy tartották értékesek lehetnek a város számára a saját kezűleg írott múlt századi levelek. Mi nem igazán tudtuk mi haszna lehet ebből Vancouvernek,de készségesen odaadtuk őket. Nem sértettünk meg semmilyen szabályt. 

A harmadik utca sarkán befordulva egy gótikus stílusban épülő régi ház emelkedett a magasba,a levéltár. A rózsaablakok színes világa elhalványult az évek során,a gótikára oly jellemző mélyenülő kapu hívogatta a maga szépségével az embereket. Fehér falai felújításról árulkodtak. Inkább templomhoz hasonlított mint

könyveket,leveleket őrző épülethez. A vaskos ajtót belökve doh és por szag csapta meg az orrom a könyvekre oly jellemző illattal együtt. A homályos termeket oszlop sor választotta el egymástól,és csak a mennyezeten logó nagy csillár adott fényt a könyvespolcok és vitrinek közötti közlekedéshez. Középpontban az öreg John bácsi foglalt helyet,mint a levéltár őrzője,aki több mint 40 éve töltötte be ezt a posztot. Csendes ember lévén szerette az elhagyatott termet. Haja már rég őszre váltott,lomha járása mutatta öregsége jelét,amit külsejére nem lehetett mondani. A haját eltekintve,épphogy ráncos arca mosolyra húzódott ahogy megpillantott belépve a terembe. Szálkás testű,sportos alkatán ugyanúgy feszített az öreguras ing,mint egykor a sporttrikó. Régről ismertük egymást. Sokszor járt be az iskolámba előadást tartani a hagyományokról,a könyvek fontosságáról és a források vizsgálásáról. Szétuntam magam az összes órán,de John bácsit mindig nagyra tartottam.

- Szervusz kedvesem!

- Jó napot.

- Miben tudok segíteni? Rég láttuk egymást!- jött ki az asztala mögül.

- Igen...elég rég. A nagymamám leveleit szeretném megnézni.

- Hogy is hívták?A Rose-ra emlékszem,de a vezeték nevére nem. Öreg fejem már nem tud annyi mindent észben tartani.

- Mrs. Adams.

- Persze,persze. Emlékszem már. Egy perc és megtalálom hányadik vitrinben van. - áttúrta az asztalán lévő papírhalmazt,majd a fiókokat és öt perc múlva kulccsal a kezében állt mellém mikor egy festményt kezdtem el tanulmányozni a falon.

- Mehetünk?

- Erre gyere. - vezetet az oszlopok között a leghátsó teremrészbe. - Itt is volnánk 321-es doboz. - a kezembe nyomta a kulcsot és elcsoszogott a helyére.

Nagy levegőt vettem majd a kulcsot a zárba illesztettem és felnyitottam a doboz tetejét amin,az a szám állt. Három naplót és három levelet találtam benne,Rose gyönyörű kézírásával. Lehuppantam az egyik székre a vitrin előtt és kezembe vettem a családi örökséget.

Több mint öt órát lapozgattam oda-vissza a leveleket,hátha találok egy mondatot,egy szót egy utalást bármit ami kiindulópontot jelentene,és megtudnám mit is keresek igazából,vagy hogy hol keressem azt amit oly megakarok találni. De semmi,az ég világon .

Ó a francba!-szidkozóttam magamban,ahogy visszapakoltam mindent. A szemem már golyózott a sok olvasástól,és az éhség is elért már egy jó órája. Most mihez kezdjek már megint?- miközben John bácsi felé lépkedtem a kivilágított teremben,a sötét ablakokon bekukucskált az este,rájöttem van még remény. A pulthoz érve megkocogtattam John bácsi vállát mire ő ijedtében nagyot ugrott és a tollkészlete szanaszét gurult a márvány csempén..

- Ó sajnálom. - guggoltam le és gyors összekapkodtam a tollakat.

- Semmi baj gyermekem. Sikerült megtalálni amit kerestél?- nézett rám mindent tudó szemeivel.

- Nem egészen. - ferdítettem el egy kicsit a valóságot. - Még lenne egy kérdésem ami talán segítségemre lehet.

Felálltunk kezünkben a készlettel és az asztalhoz sétáltunk.

- Vannak vámpíros könyvek,levelek,vagy azokról szóló bejegyzés? - tördeltem a kezem miután megszabadultam a darabkáktól.

- Ö...pontosan ez hogy kapcsolódik Rosehoz? Nem értelek gyermekem,minek neked ilyen,és miből gondolod,hogy találsz ilyen feljegyzéseket?- John bácsi háttal állt így nem láttam arcát,de a hangjából tükröződő értetlenséget,távoltartást észre vettem.

- Szóval vannak?- kerültem meg az asztalt hogy elébe kerülhessek.

- Végülis...hát pontosan nem tudom,de nem lehetünk benne biztosak,az is lehet,hogy elvitték.. vagy talán kidobtuk...- szegény öreg összevissza beszélt és nem mert a szemembe nézni nehogy meglássam sötétbarna szemeiben a rémületet és a féltést.

- Vannak? - kötöttem az ebet a karóhoz. - Nem szabadul tőlem John bácsi míg nem mondja meg nekem hol találom őket. - a hangomban bujkáló fenyegetés engem is meglepett,hogy honnan jött ez a hirtelen önbizalom és ingerültség nem tudtam,de most nem volt időm ezzel foglalkozni.

- Hát...- habozott,nem tudva mit is mondjon- ...vannak. - sóhajtott.

- És merre találom őket?! - ugrott egyet a szívem,hogy talán rátaláltam egy jelre.

- Az 555-es dobozban,ha jól tudom,de nem mernék rá esküdni...tudod milyen szétzilált egy ilyen öregember mint én! - csillant egy kis remény John szemében,amit én nem vettem észre.

- Elkérhetném a kulcsot?- álltam türelmetlenül,a lábam már vitt volna a terem másik sarka felé.

- Nem biztos,hogy megnézheted,tudod,lehet hogy lezárolták,vagy valami ilyesmi...tudod szerzői jog,vagy hogy szokták mondani.

- Na de,John bácsi,nagyon jól tudja,hogy minden előadását meghallgattam,amiben többször is nyomatékosan elmondja semmiféle kérvény nem kell a levelek megtekintésére a városi emberek számára,természetesen akik ide valósiak és mint tudjuk...

- Jól van! odaadom,de aztán ha valamit találsz,vagy épp nem találsz amit akartál és az bajba sodor....szóval tessék. - nyomta a kezembe a rézkulcsot,ami más volt mint a többi,de én már erre nem is figyeltem csak rohanó léptekkel közeledtem az 555-ös dobozhoz.

- Ha Rose elmondta volna neki,most nem tartanánk itt. Főleg az ő állapotában,mi van ha...John állítsd már le magad,hisz ő is Adams lány,megtudja oldani egyedül...remélem.- morgott magában John,ahogy egyre jobban távolodtam.