Sziasztok

Köszönöm a korábbi kommentárokat lányok!
Remélem ez a rész is annyira tetszeni fog. A második része már készül,hamarosan hozom.
Örülök az újabb rendszeres olvasónak...és az "ismeretlen" kommentárnak...
Hamarosan jelentkezem,addig is jó olvasást!
Pusz

2/1

 Kérdések és válaszok

Vajon mikor felejtődnek el a rossz emlékek? Vajon mennyi idő után tudsz mosolyogni a fájdalmas emlékeken? Mi kell

ahhoz,hogy tovább tudj lépni,vagy legalább elindulhass azon az ösvényen? Örökké rabbá válhatsz az emlékek miatt?

Ahhoz hogy eljuss a válaszig akarnod kell minden erőddel,nem fordulhatsz vissza ha úgy érzed nem bírod tovább,hisz ha megteszed elveszik a lehetőség a megoldással együtt.

Nem tudtam erre mégis hogyan kéne reagálnom,de ezt is megoldotta helyettem.

- Meglepődtél mi?

Még mindig nem tudtam egy szót se kibökni,pedig már lassan húsz perce ültem lefagyva.

- Gondolom majd ha magadhoz tértél elkezdesz kérdezősködni,de én nem adhatom meg neked a válaszokat,ezt magadnak kell itt belül megtalálni - mutatott a szívem felé - és a világban ami körülvesz. Figyelj minden apró részletre,még akkor is ha jelentéktelen dolognak tűnik és megtalálod a végzeted,vagy ő téged.

Ebből egy árva mukkot se értettem,de próbáltam összerakni a szavakat,hogy valami jelentése is legyen annak amit mond,de nem ment.

- Ez mégis mit jelentsen?

- Hát aranyom azt csak is te tudhatod! - nevetett fel.

- Ezzel nem sokra megyek! Mi vagy te nagyi? - ráztam meg a fejem hátha kitisztul az agyam és végig mértem Maggiet.

- Én kislányom egy vén öregasszony,mért mit gondoltál talán boszorkány erővel rendelkezem? - nézett pajkosan rám.

- Nem persze! - vágtam rá,nehogy bolondnak nézzen. De akkor még nem is gondoltam,hogy nincsen messze az igazságtól.

- Szóval mit szeretnél?

- Magam sem tudom mit keresek itt,de valami vonz,mint már mondtam.- álltam fel és fel-alá kezdtem járkálni.

- Hidd el hamarabb megleled rá a választ mint gondolnád!

- És mi ez a vámpír dolog? - fordultam nagy lendülettel felé.

- Erre is megkapod a választ...- bólogatott.

- Miért kell ilyen rejtélyesen beszélni,miért nem lehet normálisan válaszolni a kérdéseimre? Kérlek!- törtem ki hevesen,amin én is meglepődtem.

- Jól van Mel,jól van.

- Bocsáss meg,de legalább azt mond meg merre induljak el?! - vettem mély levegőt,hogy lenyugodjak.

Ahogy körbe néztem a szobában,fehér,aranyszínben szikrázó gömbök szálltak felém,mint a szentjánosbogarak. Értetlenül néztem szét,ahogy minden mozdulatomat követték. Az ágyra pillantottam,hogy megkérdezzem nagyit mégis ezek micsodák és hogy csak álmodom e őket,de az ágy üresen állt. Nagyi sehol. Megforgattam a szemem,miközben az futott át az agyamon,hogy megint képzelődtem. Ébredjek fel! - ráztam meg a fejem hátha felkelek,de semmi sem történt. Egyre melegebbnek érzetem magam

körül a levegőt,amiben az arany gömbök úsztak. Pihés karácsonyfadíszekhez tudtam leginkább hasonlítani őket. Nem tudtam eldönteni mi lehet ennek az egésznek a lényege. Eszembe jutott  amit kiskoromban sokat hallottam: Mindig a lényegere és a jelenre figyelj az életedben,így hamar eléred a célod.

 Az arcom egyre jobban égett a forróságtól. Az ajtóhoz rohantam,hogy levegőt engedjek be,ehelyett üresen tátongó feketeség fogadott.

- Mel?- az álmaim hangja szólt hozzám.

- Mel ébredj fel! Néz magad körül szét! - jött felém a tömör sötétségen sétálva.

Nem volt angyal. Legalábbis nem úgy ahogy a mesékben vagy a karácsonyi díszeken ábrázolják. Szárnya és glóriája sem volt. Kék szeme jobban ragyogott mint valaha és nem az a törékeny ember nézett vissza rám,akit az utolsó hetekben láttam. Teljesen elvesztettem minden józanságomat. Torkomban dobogó szívvel,izzadt tenyérrel,reménykedő könnyekkel  és ziháló lélegzettel,ami mintha az egész teret kitöltötte volna,utána nyúltam a sötétségbe. Rossz választás volt. Minden egy pillanat alatt eltűnt. Néma csend honolt...

- Melanie!!

Ez nem azaz édes hang volt,amire oly nagyon vágyott minden porcikám.

- Kérlek figyelj rám,ha már itt vagy! - indulattal teli szavak áradata szállt felém.

 Szemhéjaim elnehezedtek a sötétség vég nélkülisége miatt.

- Hallod?! Ha nem vagy hajlandó rám nézni legalább bólints! - ordított,majd valami puffant mellettem. Az eddig is nyitva tartott szemem fényre talált.

- Uramisten! - szólaltam meg kiszáradt szájjal és pislogni kezdtem, a szememet gyötrő szúrás miatt.

- Na végre! - sóhajtotta.

- Maggie nagyi? - próbáltam dörzsölgetni az arcom,hogy újra színt kapjon hófehér arcom. Nem tudtam mit érzek,nem,egyáltalán nem voltak bennem érzések! Ez megrémisztett.

- Mi az hogy nagyi? Mel miről beszélsz? - förmedt rám a türelmét már rég elvesztő hugom.

- Heidi? Hát te mit keresel itt? Maggie hol van? - néztem rá értetlenül és közben próbáltam kibogozni kusza gondolataimat.

- Maggie? De hát nagyi még nem is volt itt,majd csak holnap jön...Mel jól vagy?- néz rám aggódva,de látom a szeméből visszatükröződő sajnálatot.

- Persze,persze,biztos csak álmodtam. - nem értettem semmit. Mégis hogyan történhetett meg?

- Figyeltél rám egyáltalán? - pillantott rám reménykedve és várakozóan.

Végig gondoltam az elmúlt öt percet,és csak nagyi képe és az Övé lebegett előttem. Újra nagyot dobbant a szívem...

- Nem emlékszem rá. - néztem félőn a szempilláim alól Heidire.

 Láttam ahogy arcáról minden remény és bizalom eltűnik,elnyelte a mély ahogy engem is. Nem tudott erre mit felelni,ami miatt nem is hibáztattam,hisz én is mérges voltam magamra. Túl zavaros volt ez az eltelt három nap,a fejem kóválygott a történtektől. Hirtelen elegem lett a sok kérdésből és a lehetetlen helyzetekből és dolgokból. Pedig kislány koromban imádtam a csodákkal

körülvett hercegnőket,de ez közel sem volt mesebeli varázspálcával kerített boldog történet....ez csak az én agyszüleményem,legalábbis így gondoltam.

Heidi! - hasított belém,hogy már megint milyen önző vagyok,és csak a magam tragédiájával törődöm. Hugom felé fordultam,régi poszterekkel tele ragasztgatott,sárga,rózsaszín,kék bútoraimmal telezsúfolt fényes szobában és a füle mögé tűztem egyik kiálló hajtincsét.

- Mi a baj? Miben segíthetek?

- Légy a nővérem. - tört ki heves zokogásban...és nem ez volt az utolsó pillanat aznap,mikor rákellett jönnöm soha többé nem vonulhatok vissza magányos fészkembe,mintha misem történt volna. Bármennyire is megdöbbentő volt számomra szükségem volt rá...és ezek szerint neki is rám.

Félóra múlva együtt sétáltunk le az emeleti piros tarka lépcsőn. Heidi kiöntötte a szívét,és most teljes nyugalom sugárzott felőle,míg én úgy éreztem elveszett a megmaradt józan ítélő képességem,mint tű a szénakazalban.

- Szóval olyan táskája van mint Nicolenak!Hát nem durva?

Folytatta a locsogást,ami inkább megnyugtatott,mint bosszúságot okozott.

- Így megakarom anyuékat kérdezni,hogy én is kaphatok-e olyat karácsonyra. Bár ha jobban átgondolom egy új felső sem ártana. Neked mi a véleményed róla?

- Mióta változtál meg? - bukott ki belőlem az első pillanattól elfojtott kérdés.

 Először értetetlenül pillantott rám a barna napkőhöz hasonló gyönyörű szemeivel.ahogy a lámpa fénye ráesett.

- Mióta elmentél! Kiskorom óta egy biztos pont vagy az életemben. Mindig mindent megosztottunk egymással,és sose veszekedtünk. Számomra egy példakép vo...vagyis jó tanulmányi eredmény,egy imádni való személyiség,sikeres karrier után rajztanári pálya és...a szerelem megtalálása. Ilyen ember akartam,akarok lenni,aki teljes életet élhet. És mikor összetört körülötted ez a kristálygömb rájöttem,hogy az egész életem egy nagy bizonytalanságra épül, a szerencsére és a sorsra. - komoly szeme elsötétült a fájdalomtól,én pedig próbáltam leplezni gyászos könnyeim. Erre már igazán nem tudtam emberi módon reagálni.

- Fogalmam sincs mivel tudnám jóvátenni.

- Csak légy önmagad és ne fuss el. - képletesen értette de én azért a gyakorlatban is majdnem megtettem.

Rendben. - bólintottam jelzés képen hogy megértettem hogy szüksége van rám,mint nővérre.

- És a fiúk terén mi újság? - ültünk le a kanapéra.

- Ha belegondolok van egy pár srác aki epekedik értem,de hát tudod hogy először magamban kell eldönteni,ki is az igazi befutó.....- telt el az este hátra levő része beszélgetéssel,ami Heidi történeteiből,gondolataiból és az én bólogatásomból állt.

Megtudtam,hogy szeret sportolni az utóbbi időben és megígértem neki egyszer kézilabdázok vele,ha még nem felejtettem el.

Érdekes nap volt az ő számára ,de számomra még inkább. Valahogy úgy érzetem felébredtem. Mostmár csak a lépcső fokokat kell megterveznem,hogy mi miután jöjjön. Nehéz feladat lesz,hogy megtudjam mit is akarok kezdi magammal,de nagyi szerint a sorsom előbb utóbb elér. Boszorkányos trükkjein gondolkoztam,mikor azt vettem észre Heidi már nem beszél Nicole cuki öccséről,aki a suli új bálványa. Nem tudtam elfojtani az arcomra kiülő mosolyt,a hugomat nézve. Hasonlított rám alacsony termetével,barna dús hajával. Épp olyan energikus mint amilyen valaha én voltam,szereti a társaságot,a bulikat a szórakozást,de a családot sem hanyagolja el. Majdnem minta lány ahogyan én is voltam. Azon kaptam magamat úgy beszélek magamról

mint aki a jelenben már nem létezne,vagy csak egy öregasszony lenne. Megsimogattam Heidi haját hogy lenyugtassam magam és őt. 

Mike lépett be az ajtón és gyengéden elmosolyodott ahogy megpillantott minket.

Mint anya és lánya.- gondolta,de kimondani nem merte. Tudta elsírnám magam ezen,és oda lenne a béke és a  nyugalom.

Vajon miért néz rám ilyen furcsán. - gondolkoztam el a szemében felcsillant változáson.

- Nem vagy éhes?

- Nem ártana ennem,de mint látod... - mutattam az ölemben alvó Heidire.

- Na gyere segítek,egész éjszaka azért nem ülhetsz így! - emelte fel óvatosan és rakta át egy másik kanapéra.- Úgyis épp itt az ideje,hogy beszélgessünk egy kicsit.- tette a vállamra a kezét és kihúzott a konyhába.

Úúú most jön a neheze. Mike mindig is kemény dió volt beszélgetés,lelkizés terén. Remélem ez már javult mára. Régen minden szavamba beletudott kötni és rákérdezni,ha ő úgy gondolta nem világos se számomra se az ő számára amit mondtam.

- Hol kezdjük?- ült le velem szembe és összekulcsolta kezeit.

- Mire célzol most? Mit szeretnél tudni?

 - Mindent? Mit csináltál magaddal?Elhagytad a családod,miért?Sikerült feldolgoznod?Egyszer muszáj erről beszélnünk,nem menekülhetsz el előle,se előlem. - sajnálat és megértés ült ki az arcára.

- Muszáj most? - kezdett el remegni a kezem,és nagyot sóhajtottam.

- Mikor máskor? - húzta fel a szemöldökét. - Ha nem most,akkor mikor? Mi van ha újra elmenekülsz magad előle, az életed elől és nem lesz lehetőségünk beszélni?!

Tudtam hogy nem szabadulhatok a vádló kérdésektől,de még nem készültem fel rájuk. Nem gondoltam hogy máris rám zúdítja őket,így az első nap. De valahol megértettem az ő érzéseit is. Félt hogy újra elveszít,és én is ezt tetem volna az ő helyében,de most nem jöttek  szavak a számra csak ültem lefagyva.

- Várok. Nem sürgetlek. De addig nem eresztelek míg nem tudtam meg mi van belül,merre járnak a gondolataid és hogy merre tartasz az életben.

Kerestem a szavak rengetegében ami ide illő lenne,de nem találtam őket sehol. Elnyelte őket egy porszívó ami engem is beszívott a magány világába. A gondolataim?Ugyan ki körül forognának ha nem körülötte?!! Mike sem ért meg,bármit is mondok neki.

- Hiányzik!- sikítottam és megfogtam a kezét,markoltam minél jobban hogy kiadjam dühöm,kétségbeesésem. Úgy tört ki belőlem ez az egy szó mint egy vadállat amely hatalmas erővel bír felettem és csak arra várt hogy felül kerekedjen rajtam.

Ez nem az én hugom! - hátráltam meg Mel kitörése elől,de a kezemet nem mertem elhúzni. A  szeme izzott a reménytelenségtől,a bánattól, a gyásztól és a keze nyirkos szorításában érezni lehetett a félelmet és hogy mennyire lefogyott. Nem tudtam hogyan felelni rá,így csak magamat próbáltam nyugtatgatni nehogy oda szaladjak és felpofozzam amiért így hagyta hogy elvesszen .

Visszaültem a székre és enyhítettem a szorításomon. Nem szabadott  volna így elengedni az érzéseimet,kárt is okozhat másban,vagy akár fájdalmat. Már pedig késő volt. Láttam Mike arcán a csalódottságot a bánatot.

Kérdések....kihozzák az embert a sodrából és meg is ijeszti őket a következményük. Néha a mögöttük rejlő kíváncsiság,néha a tudtátlanság néha pedig az érdeklődés hozza ki belőlünk a kérdéseket ...de mire mindre választ kapnánk vége lenne az életünknek. Ezért nem a kérdésekre kell a választ megtalálni,hanem hogy minél több kérdést tudjál magadnak feltenni amire megtalálhatod a választ. Vagy mégsem? - tettem fel magamnak a kérdést mikor átnéztem az asztal fölött Mikera.

- Oké. Akkor szerintem pár nap múlva visszatérünk rá . - bökte ki végül a megfelelő szavakat keresve meglepődöttségében.

- Ahogy gondolod. - álltam fel az asztaltól és magára hagytam a gondolataival . Érzetem hogy még számomra is hosszú éjszaka áll előttem. Mike-kal való beszélgetésem teljesen felkavart. Ha minél előbb kiutat akarok találni ebből az útvesztőből,akkor sürgősen cselekednem kell.

*

Reggel borús,komor téli napra ébredtem,a hangulatomhoz hasonlóan. Semmire nem jutottam előző éjszaka és így féltem Mike elé állni. Így visszahanyatlottam az ágyra még egy kis időt adva magamnak. Mire leértem a nappaliba csend és egy cetli fogadott a konyhapulton: Szia Édesem! Heidi suliban,Apádnak sürgős dolga akadt,Mike dolgozik,Nicole vásárol én pedig délig gyors lezavarok egy rendezvényt. Kérlek ne tűnj el mire hazaérünk! Puszi:Anyu. 

Jó megpróbálom. Döntöttem el magamban és próbáltam elfoglalni magam,hogy ne legyen időm meghátrálni a próbatétel elől. Előkerestem a gimis albumaimat,szétnéztem a régi cuccaim között,benéztem a szobákba mi változott és mi nem. De még így is 11 óra előtt huppantam le a kanapéra unatkozva.

Épp azon gondolkoztam hogy mi legyen a következő teendőm,talán kinézhetnék az udvarra vagy elmehetnék a könyvtárba mikor kulcs zördült a zárban. Kíváncsian léptem ki az előszobába,hogy anya tán hamarabb ért haza,de csalódnom kellett. Nicole lépett be óriási szatyrokkal a kezében. Arca kipirult a széltől,szeme csillogott akár egy szerelmes nőé,elszorult a torkom,de azért elejtettem egy halvány üdvözlő mosolyt. Szép,kifinomult nő volt,még akkor is ha úgy nézett ki mint aki most lépett ki a Született háziasszonyok tévé show-ból. Nem tudtam megítélni mi foghatta meg Mike-ot. talán a tökéletes alakja,vagy az ápolt

szőke fürtjei. Nem Mike nem a külsőségekre ment! De mit rejthet ez a kissé rideg,üzletasszonyos mégis barátságos külső. Egy rejtély állt előttem,de tudtam nem lesz nehéz megfejteni.

- Szia Mel!

- Szia.

- Még nincs itthon senki?

Itthon? Szóval úgy kezeli mint az otthonát. Irigység szorította el a szívem.

- Egyedül vagyok. - próbáltam nem köpni a szavakat.

Bólintott majd a nappaliba sétált,hogy megmutassa a délelőtti szerzeményeit.

- Sikerült találnom anyudnak olyan tálat amit már nagyon régóta szeretett volna. - fordult felém behízelgő mosollyal,majd előhúzott egy színes üvegdarabokból összeragasztott valamit,amit én nem neveznék ezen a földön edénynek.

- Aha.

- Mike mondta,hogy nem vagy valami bőszavú mostanában úgyhogy ne nyaggassalak. Megértem.- és tényleg felcsillant szemeiben az együttérzés. Megdöbbentem.

- Oké.

- Ebédeltél már?

- Nem még.

- Nincs kedved velem eljönni a belvárosba és egy jót enni? Beszélgethetnénk egy kicsit hátha jobban megismerjük egymást. - kapta fel a cuccait és elindult az emelet felé.

Semmi kedvem nem volt otthonról elmenni,mikor anya nem soká megérkezik,főleg hogy nem is voltam éhes. De Mike-ot sem akartam megbántani azzal hogy egyből elutasítom Nicole közeledését,ezért csak némán bólintottam.

- Nagyszerű!

Mély levegőt vettem és én is felmásztam utána,hogy ne szakadt pólóban és melegítőben lépjek ki az utcára,pedig legszivesebben úgy mentem volna.

Nem lepődtem meg az éttermen ahova vitt,ezt vártam tőle. Minden rendezett tiszta,nem drága de minőségi ételek és mozgalmas légkör. Látszik,hogy ez a lány nem a gyorséttermek híve,mosolyogtam magamban. A pincér széles mosoly kíséretében leültetett minket egy belső asztalhoz,majd távozása után csend telepedett ránk. Nem tudtam mit mondhatnék ennek az ismeretlen nőnek aki kezdi otthonának tekinteni a családomat és az én otthonomat. Nyugalomra intetem magam,nehogy megjelenjen arcomon az irigység jele. Nicole szétnézett az étteremben és várt. Lehet hogy arra,hogy megszólaljak vagy az ebédre. Nem tudtam eldönteni,semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Nagy sóhajt hagyta el a száját és felém fordult. Na most! Most aztán megkapom a magamét,biztos feltesz pár kérdést és nem egyszerűeket. Biztos nem arra kíváncsi mi a

kedvenc színem,vagy hogy melyik főiskolára jártam.

- Gondolom Mike-kal még nem igazán volt időd rólam beszélgetni.

- Nem.

- Értem. Nem tudom igazából,hogyan kéne veled viselkednem,mi lenne számodra jó és mi bántó. Nem tudom miről beszélhetek és melyik témát hanyagoljam inkább. Lehet,hogy nem hiszed de együtt érző ember vagyok. Körülöttem is történtek...tragédiák,és szeretném hogy tudd én hiszek benne hogy újra megtalálod az élet értelmét. Elsőre lehet hogy úgy nézek ki mint egy tökéletes üzletasszony- talált süllyedt - de a látszat néha csal. Szeretem Mike-ot. És remélem soha nem eresszük el egymást. Nem vagyok a rendszeresség híve,de jobban szeretem a járt ösvényt,mint az ismeretlent. Remélem érted mire célzok. - Nem igazán fogtam fel miről beszél,de nem is vágtam a szavába hagytam hogy folytassa.- Ha úgy érzed nincs kedved a társaságomhoz,megértem,de kérlek próbáljuk meg legalább Mike kedvéért. Úgy döntöttem,hogy te leszel az

egyik koszorúslányom,remélem elfogadod a felkérésem. - gondolom ez is Mike kedvéért,bólintottam. - Ennek nagyon örülök! Mint tudod ugyanannál a lemezkiadónál dolgozunk. Én Washingtonban születtem,de végül itt kötöttem ki. Van egy nővérem aki még mindig D.C.-ben lakik,nem sűrűn találkozunk,nem valami jó a kapcsolatunk.A nagynéném is ideköltözött az öcsémmel együtt. - itt az egész család.- A szüleim rég meghaltak. - hirtelen megrándult a kezem,de csak egy pillanat volt- De már nagyon rég. - mély levegőt vett és folytatta. Mondhatjuk,hogy kivételes eset voltam a kamaszlányok között. Fekete korszakomnak nevezték anyámék. És persze a piercingek világa. De aztán megváltoztam,elkezdtem tanulni,máshogy öltözködni,partikra járni és végül egy csomó pasin átesve jó munkát keresve itt kötöttem ki Vancouverben. Szeretem a családi hangulatot. Nagyon megkedveltem a szüleidet is. Heidivel még nem igazán  volt

időm lányos beszélgetésekre. Mike mesélte hogyan ismerkedtünk meg?

- Nem még. - fészkelődtem a széken érezve hogy ez sokáig fog tartani.

- Az úgy volt...- dobta hátra szög egyenes haját és közelebb hajolt felém -...hogy mikor ebbe a városba kerültem,egy teremtett lelket sem ismertem. Nagyon meg voltam ijedve,hogy mit fogok én itt csinálni egymagamban. Próbáltam munka után keresgélni,de valahogy nem pottyant egykönnyen az ölembe. Aztán egyik reggel épp hot dogot vásároltam mikor a parkba értem. Egy vizsla tartott felém,valószínűleg kinézve magának a virslimet. - elkuncogta magát az emléken.- Elkezdtem hátrálni, nehogy rám ugorjon,mert az egyik állásinterjúra vásárolt kosztümöm volt rajtam. Na mindegy és minél közelebb jött én egyre jobban távolodtam,és hirtelen a hátam mögött kibe botlottam bele amint épp hot dogot vásárol és leeszi

magát ketchup-pal,hát Mikeba. De a kutya végül megette a virslimet,de Mike vett nekem újat. Olyan romantikus így visszagondolva. - Hát nagyon,mint egy rosszul megírt nyálas forgatókönyv,forgattam a szemeim,de hál'istennek Nicole nem vette észre úgy elábrándozott.

- Na de túl sokat locsogok,sokan mondták már hogy egyszerűen nem lehet lelőni...- folytatta a csacsogást,mintha arra menne,hogy kiidegeljen.

Fárasztó egy ebéd volt. Ő beszélt én bólogattam,és teljesen máshol jártam. Jó messze a halom vörös rózsától amit Miketól kapott megismerkedésük másnapján. Mikor már teljesen kivoltam a sok új infótól és a romantikus emlékektől ki menekültem a mosdóba rosszullétre panaszkodva ami nem is volt nagy hazugság,csak épp nem fizikai rosszullét fenyegetett hanem a szívem darabokra hullása ennél is jobban. Megmostam az arcom,de mikor a tükörbe néztem rájöttem nem sokat segített. Lila karikák a

szemem alatt éktelenkedtek. A vállam megremegett az erőtlenségtől és a kezeim is kezdtek hasonlítani egy elfagyott jégkockára. Igen ide jutottam lassan 25 évesen. Borzalom! - ami a kinézetemre illet rá,nem más mint egy élettelen lélek elfáradt teste. Megborzongtam a drasztikus megfogalmazásomon,de nem hittem,hogy messze áll az igazságtól. Ezen valahogy változtatni fogok!- döntöttem el és kisétáltam a mosdóból céltudatosan. Az asztalunkhoz érve egy pillanatra megingott az önbizalmam de végül sikerült kiböknöm az elhatározásomat.

- Sajnálom Nicole,de most mennem kell. Ígérem beszélgetünk még de most dolgom van. - azzal lekaptam a székről a kabátom és kirohantam a hóesésbe. 

Gyönyörű volt a táj. A vendéglő pont a tengerpart felé nézett. A félig befagyott vízen a dokkokban vitorlások és halászhajók álltak gazdájukra várva akik hajnalban indulnak szerencsét próbálni a fagyos vízen. Az utca csendje megnyugtató,és ismerős volt. A magasban gémek és egyéb vízi madarak siklottak,mint a halak a vízben. Számukra a kék ég a végtelen tenger. A nap halványan kikandikált az egyik hófelhő mögül,mint aki fél előbújni meleg odújából. Szerettem ezt a tájat,mindig a magaménak gondoltam. A végtelenségig eltudtam volna benne gyönyörködni,de még mielőtt meggondolhattam volna magam,elindultam.

A levéltárba tartottam ahova dédnagymamám leveleit,naplóit helyezték. Úgy tartották értékesek lehetnek a város számára a saját kezűleg írott múlt századi levelek. Mi nem igazán tudtuk mi haszna lehet ebből Vancouvernek,de készségesen odaadtuk őket. Nem sértettünk meg semmilyen szabályt. 

A harmadik utca sarkán befordulva egy gótikus stílusban épülő régi ház emelkedett a magasba,a levéltár. A rózsaablakok színes világa elhalványult az évek során,a gótikára oly jellemző mélyenülő kapu hívogatta a maga szépségével az embereket. Fehér falai felújításról árulkodtak. Inkább templomhoz hasonlított mint

könyveket,leveleket őrző épülethez. A vaskos ajtót belökve doh és por szag csapta meg az orrom a könyvekre oly jellemző illattal együtt. A homályos termeket oszlop sor választotta el egymástól,és csak a mennyezeten logó nagy csillár adott fényt a könyvespolcok és vitrinek közötti közlekedéshez. Középpontban az öreg John bácsi foglalt helyet,mint a levéltár őrzője,aki több mint 40 éve töltötte be ezt a posztot. Csendes ember lévén szerette az elhagyatott termet. Haja már rég őszre váltott,lomha járása mutatta öregsége jelét,amit külsejére nem lehetett mondani. A haját eltekintve,épphogy ráncos arca mosolyra húzódott ahogy megpillantott belépve a terembe. Szálkás testű,sportos alkatán ugyanúgy feszített az öreguras ing,mint egykor a sporttrikó. Régről ismertük egymást. Sokszor járt be az iskolámba előadást tartani a hagyományokról,a könyvek fontosságáról és a források vizsgálásáról. Szétuntam magam az összes órán,de John bácsit mindig nagyra tartottam.

- Szervusz kedvesem!

- Jó napot.

- Miben tudok segíteni? Rég láttuk egymást!- jött ki az asztala mögül.

- Igen...elég rég. A nagymamám leveleit szeretném megnézni.

- Hogy is hívták?A Rose-ra emlékszem,de a vezeték nevére nem. Öreg fejem már nem tud annyi mindent észben tartani.

- Mrs. Adams.

- Persze,persze. Emlékszem már. Egy perc és megtalálom hányadik vitrinben van. - áttúrta az asztalán lévő papírhalmazt,majd a fiókokat és öt perc múlva kulccsal a kezében állt mellém mikor egy festményt kezdtem el tanulmányozni a falon.

- Mehetünk?

- Erre gyere. - vezetet az oszlopok között a leghátsó teremrészbe. - Itt is volnánk 321-es doboz. - a kezembe nyomta a kulcsot és elcsoszogott a helyére.

Nagy levegőt vettem majd a kulcsot a zárba illesztettem és felnyitottam a doboz tetejét amin,az a szám állt. Három naplót és három levelet találtam benne,Rose gyönyörű kézírásával. Lehuppantam az egyik székre a vitrin előtt és kezembe vettem a családi örökséget.

Több mint öt órát lapozgattam oda-vissza a leveleket,hátha találok egy mondatot,egy szót egy utalást bármit ami kiindulópontot jelentene,és megtudnám mit is keresek igazából,vagy hogy hol keressem azt amit oly megakarok találni. De semmi,az ég világon .

Ó a francba!-szidkozóttam magamban,ahogy visszapakoltam mindent. A szemem már golyózott a sok olvasástól,és az éhség is elért már egy jó órája. Most mihez kezdjek már megint?- miközben John bácsi felé lépkedtem a kivilágított teremben,a sötét ablakokon bekukucskált az este,rájöttem van még remény. A pulthoz érve megkocogtattam John bácsi vállát mire ő ijedtében nagyot ugrott és a tollkészlete szanaszét gurult a márvány csempén..

- Ó sajnálom. - guggoltam le és gyors összekapkodtam a tollakat.

- Semmi baj gyermekem. Sikerült megtalálni amit kerestél?- nézett rám mindent tudó szemeivel.

- Nem egészen. - ferdítettem el egy kicsit a valóságot. - Még lenne egy kérdésem ami talán segítségemre lehet.

Felálltunk kezünkben a készlettel és az asztalhoz sétáltunk.

- Vannak vámpíros könyvek,levelek,vagy azokról szóló bejegyzés? - tördeltem a kezem miután megszabadultam a darabkáktól.

- Ö...pontosan ez hogy kapcsolódik Rosehoz? Nem értelek gyermekem,minek neked ilyen,és miből gondolod,hogy találsz ilyen feljegyzéseket?- John bácsi háttal állt így nem láttam arcát,de a hangjából tükröződő értetlenséget,távoltartást észre vettem.

- Szóval vannak?- kerültem meg az asztalt hogy elébe kerülhessek.

- Végülis...hát pontosan nem tudom,de nem lehetünk benne biztosak,az is lehet,hogy elvitték.. vagy talán kidobtuk...- szegény öreg összevissza beszélt és nem mert a szemembe nézni nehogy meglássam sötétbarna szemeiben a rémületet és a féltést.

- Vannak? - kötöttem az ebet a karóhoz. - Nem szabadul tőlem John bácsi míg nem mondja meg nekem hol találom őket. - a hangomban bujkáló fenyegetés engem is meglepett,hogy honnan jött ez a hirtelen önbizalom és ingerültség nem tudtam,de most nem volt időm ezzel foglalkozni.

- Hát...- habozott,nem tudva mit is mondjon- ...vannak. - sóhajtott.

- És merre találom őket?! - ugrott egyet a szívem,hogy talán rátaláltam egy jelre.

- Az 555-es dobozban,ha jól tudom,de nem mernék rá esküdni...tudod milyen szétzilált egy ilyen öregember mint én! - csillant egy kis remény John szemében,amit én nem vettem észre.

- Elkérhetném a kulcsot?- álltam türelmetlenül,a lábam már vitt volna a terem másik sarka felé.

- Nem biztos,hogy megnézheted,tudod,lehet hogy lezárolták,vagy valami ilyesmi...tudod szerzői jog,vagy hogy szokták mondani.

- Na de,John bácsi,nagyon jól tudja,hogy minden előadását meghallgattam,amiben többször is nyomatékosan elmondja semmiféle kérvény nem kell a levelek megtekintésére a városi emberek számára,természetesen akik ide valósiak és mint tudjuk...

- Jól van! odaadom,de aztán ha valamit találsz,vagy épp nem találsz amit akartál és az bajba sodor....szóval tessék. - nyomta a kezembe a rézkulcsot,ami más volt mint a többi,de én már erre nem is figyeltem csak rohanó léptekkel közeledtem az 555-ös dobozhoz.

- Ha Rose elmondta volna neki,most nem tartanánk itt. Főleg az ő állapotában,mi van ha...John állítsd már le magad,hisz ő is Adams lány,megtudja oldani egyedül...remélem.- morgott magában John,ahogy egyre jobban távolodtam.

Sziasztok!

Ha valaki már feltette magában a kérdést,hogy mikor rakok fel új részt hát most válaszolok rá...készülőben van.Szóval ha minden jól megy jövőhétvégén felrakom. Remélem még izgultok hogy mi lesz benne.... Majd jelenkezem:)
puszi
Kitta

1

A család

Veled bármilyen rossz is történik, az élet megy tovább a világon! Először adnak neked időt,hogy összeszedd magad,hogy újra az "élők" közé állhass,de ha nem vagy képes rá,magadra hagynak. Hisz ők megpróbálták,te még se tudtad elfogadni a segítő kezet. Minél nagyobb a szakadék a két oldal között te egyre jobban elveszel...ezért ne az utolsó pillanatban akarj mindent helyre hozni,mert ha nem sikerül(aminek nagy az esélye) még mélyebbre fogsz vissza esni- A tetteknek következményük van.
De a családra mindig számíthatsz...


December 20-meredt rám a naptárról a bekarikázott nap. Pont két éve hogy meglátogattuk a családomat.
MEGLÁTOGATTUK! - szúrt a szívembe a szó jelentése.
Itt az ideje,hogy elinduljak. Nem törődtem a kinézetemmel,gyors fésülködés egy meleg pulcsi,fekete farmer. A bőröndöm az ajtóban várt. A forró kakaót kortyolva a szemem a szennyes kosárra tévedt. Még mindig ott volt az a kupac ruha,amiben a temetőben elázta m.- kirázott a hideg. Akkor döntöttem el kezdek valamit az "életemmel".
Vajon csak azért látogatom meg a családom,hogy megtudjam amit akarok?- tettem fel a kérdést. Nem tudom. - hazudtam magamnak,de a lelkem mélyén tudjam sajnos a borzalmas választ.
Az ujjaim hideggé és merevvé váltak a felismeréstől. A fülem csengeni kezdett,mire hátra hőköltem. Kiesett a kezemből a bögre...tűnt fel hirtelen. Ez így nem lesz jó! - indulnak el könnyeim az arcomon.
20 perc múlva lent is voltam a garázsban. Az autónál. Annál amit Ő vett nekem...
Tudtam hogy kár lesz elindulni! - mérges,kétségbeesett könnyeim újra megjelentek.
Félóra ácsorgás után,végül mégiscsak beültem az autóba. Hangos sóhaj hagyta el  a szám ahogy kikanyarodtam az útra. A torkomban már megint óriási gombóc nőtt.
Mi lesz ha nem is akarnak látni? Lehet hogy már el is felejtettek? Mi történhetett azóta?
Spokane utcái visszahozták a szép,mégis fájdalmas emlékeket. A vendéglő mellett elhajtva,ahova majdnem minden este jártunk,a múlt újra fojtogató kezekként tapadt a nyakamra.
- A szokásosat kéred Életem? - nyúlt át az asztalon és összefonta kezeinket.
- Hmm...jól hangzik...de most valami újat szeretnék! - nevettem el magam a játszadozásomon.
 A gyertya fénye csillogott a szemében ahogy rám mosolygott.
- Én is így gondoltam.
A pincértől rendelt valami "újat" aki egy lefedett tálcával tért vissza. Egymásra kacsintottak. nem tudtam mire vélni a dolgot,de úgy voltam vele előbb vagy utóbb úgyis kiderül.
- Ehetünk,mindjárt kilyukad a hasam?! - néztem rá sürgetően,és mosolyogva nyúltam a tálca fedele felé.
- Ugye tudod hogy mindennél jobban szeretlek. - kapta el a csuklóm.
- Én is téged. - szorítottam meg a kezét.
- Jó,akkor ehetünk!- nevetett fel kisfiús hangon,amit annyira szerettem.
A tálca tetejét felemelve megpillantottam az "újat". Egy gyönyörűen csillogó fehérarany karkötő,pici,színes kövekkel. Elállt a lélegzetem,mire önelégült mosoly jelent meg az arcán.
- Ezt miért kapom?- pislogtam ki az örömkönnyeket a szememből.
- Azért mert vagy nekem. - csókolt meg.
Lámpák közeledő alakjai térítettek észhez,és gyors rátapostam a fékre,mielőtt a másik autóban kötöttem volna ki. Kezeim reszkettek, a szívem úgy vert hogy majdnem kiugrott a mellkasomból, a felkavaró érzelmek miatt. A karkötőhöz nyúltam...nem csak képzelgés volt.
Igen...soha nem gondoltam volna,hogy a boldog emlékek a lelkemet szétrágják belülről. Kissé erős megfogalmazás...de igaz.
Vancover felé vezető útra kanyarodtam és próbáltam minden idegszálammal a családomra koncentrálni.
Mikor is beszéltem velük utoljára? Februárban? Nem,mert még a névnapomkor is márciusban felhívtak. Ugye? Márciusban van a névnapom vagy nem? Ó istenem ez kész agyrém. Komolyan még erre se emlékszem?...nem hát - csóváltam meg a fejem egy rövid gondolkozás után.
Az asztalon lévő telefon kijelző számlálója lebegett a szemem előtt. Ötvenezer hívást és üzenetet kaptam tíz hónap alatt. vagy kilenc,nem is hanem tizenegy,vagy mégsem? - Hát ezt se tudom!?
Egyetlen egyet sem hallgattam meg és így nem is válaszoltam rájuk.
Borzalom! - tágult ki a szemem. Mi van ha valakivel történt valami,és én nem tudok róla? Vagy elköltözött a családom?vagy anyuék elváltak? Vagy...vagy,bármi megtörténhet ennyi idő alatt! - a kezem egyre jobban szorította a kormányt ,kezdtem bepánikolni. Ó édes istenem,hogy tehettem ezt velük...én már nem számítok,megyek utána bármi áron,ha átéltem...de Ők a családom! El gondolkoztam a mondottakon.. azt se tudom mit akarok.
Túl gyors volt az a tempó számomra,túl sok a tettekre és következményeikre való rádöbbenés. Nem bírtam még el vele,még túl gyenge voltam az "életemhez", ennyi idő után,még akkor is ha a célom már meg volt. Fájdalom hasított belém,mindenhol,ahogy végig gondoltam ezeket. nem volt ismeretlen számomra ez az érzés,túlságosan is mindennapi volt nálam,azóta...
A nap már lemenőben volt,mikor félúton jártam,muszáj volt megállnom. Eddig fel se tűnt csak ahogy kiszálltam az autóból döbbentem rá milyen védtelen vagyok. Újra a kocsiban ülve,gyorsan levegő után kapkodtam,hogy lenyugodjak. újabb emlék tört rám,de ez a közelmúltamból,ami fehéren vakított a köröttem lévő homályban.
A fényképét néztem...aznap is. A pulcsim ujja teljesen elázott a könnyektől,mintha az esőn lettem volna. Ő mosolygott én zokogtam. Fájdalmak közepette kikászálódtam a konyhába,mire az ajtó előtt egy levél várt. Nem akartam elolvasni,nem voltam rá kíváncsi. De az azért is szúrta a szemem a folyosó túlsó végén. Végül két nap múlva felemeltem a levelet.
"Beutaló a pszichiátria" állt rajta vérvörös betűkkel. Hisztérikus nevetésben törtem ki, a levelet pedig elégettem. Ez volt az első és utolsó hogy bármire is reagáltam vagy megnéztem volna.
A panzió előtti lámpák fénye erősen világította meg az arcom.
Milyen erő indított  és juttatott el idáig?Miért pont most és minek? Miért nem jó nekem ha otthon tűnök el lassan,csendesen? Miért akarom élni,majd befejezni az életem...olyanként? Nem tudom!- mindegyik kérdésre ez volt a  válaszom.
Mi van ha tényleg nem létezik az a lény? miért hiszek egyáltalán benne? Lehet hogy mindenre a válasz: megőrültem!
Elesegettem ezt a gondolatot,hisz túlságosan is valóságosnak bizonyult.
Újra megpróbáltam kiszállni. semerre nem jártam az utolsó szűk egy évben,csak falak vettek körül. Szédülni kezdtem a hirtelen kitáguló nagy tértől. a térdem majdnem összecsuklott alattam míg a cuccommal együtt az épületbe rohantam. Túléltem! - ezt jelentette a nagy sóhajom.
Egész éjjel fenn voltam azután az "emlékroham"(én már csak így neveztem)után. Az első együtt létünk órái....
Egy luxushotel előtt állt meg a taxink. San Franciscóban voltunk az első  közös nyaralásunkon.
- Mit keresünk itt? - néztem fel  a hatalmas üvegtoronyra,majd rá.
- Itt fogunk lakni,míg itt vagyunk. - mosolygott huncuton.
- Itt? - nyílt szét a szám a döbbenettől. - De hát ezt nem igazán engedhetjük meg magunknak.
- Dehogynem! - lehelt futó csókot a számra.
A selyem takaró érintése a kezem alatt, a heves,szenvedélyes csókok, a becézgetések, a csillagokig érő szárnyalás...villództak a képek előttem.
Kiszáradt a szám és kiharaptam az emlék hatása miatt. Könnyeim újból kicsordultak. belülről valami feszített egyre jobban,kezem ökölbe szorult a fájdalomra válaszolva,torkomat néma sikoly hagyta el.. felemésztett. Ernyedten dőltem el az érzelmi sokk után, és így vártam meg a felkelő napot.

*

Nem is volt olyan vészes az első napom az "életben". - gondoltam végig az elmúlt 24 órát miközben felöltöztem. Megrázkódtam a múlt napi emlékek során. Vagy mégis?
Magamba roskadva ültem le az ágy szélére.
Mi lenne ha most rögtön hazamennék?
Gyáva!
Nem,csak bölcsebb lenne,még erőt gyűjteni! - vitatkoztam megint magammal ahogy a hóesést bámultam az ablakon keresztül.
veszélyes is lehet!
Karácsony van,mindjárt! Otthon akarsz egyedül gubbasztani?
Aj! - adtam meg magam teljesen,bár így is egyedül voltam több hónapon keresztül akkor ez se ártott volna jobban meg.
Az út csúszósabb volt,mint az előző nap. ezért még egy napba beletelt az utazás.
"Kellemes ünnepeket!"- világított a sötétben a város elején kirakott tábla. Abban a pillanatban fogott el a honvágy,mikor már egyre közelebb kerültem. fogaim összecsikordultak arra a gondolatra,hogy talán senki sem vár rám. De még így se tudta az egész helyet elfoglalni a család iránti szeretetem és vágyakozásom,mikor előre furakodott a gondolat hogy VELE IS LEHETETT VOLNA IGAZI CSALÁDOM! - megint görcs fogott el,így gyors lefékeztem egy bolt előtt nehogy balesetet okozzak.
Karácsonyi fények világították meg a bolt bejáratát. Az ajtón kilépő lányra és fiúra esett a tekintetem. Olyan ismerős volt a járásuk,de nem tudtam volna megmondani honnan. A fiú átkarolta a lány derekát,az pedig a srác vállára hajtotta fejét. Szerelmespár. a szívem teljesen kifacsarodott ahogy rádöbbenem mit is látok. Magam elé képzeltem ahogy eljegyzik egymást,majd esküvő,gyerekek és nyugdíjasként együtt élnek boldogan. Boldogság? Mi is az?
"Boldognak lenni annyit jelent,mint reménykedni a végsőkig,szeretni örökké,és szeretve lenni,segíteni,célt kitűzni,nevetni magunkon. És küzdeni és küzdeni...Mert ezen küzdelmek során érnek minket azok az apró csodák,amelyek megszínesítik az ösvényt..."
Igen ez is egy válasz rá . de magunknak kell megtalálni a számunkra megfelelő választ,hogy mi is tesz minket boldoggá. - Ahogy ezen méláztam azt vettem észre hogy a szerelmespár előttem halad át az úton. A lány haja lófarokban himbálódzott a léptei ritmusára. Mosolya elbűvölte a fiút. Sokkal kisebb volt a lány,épphogy csak elérte a fiú vállát...akárcsak én. Ahogy felemelkedtem az ülésről,hogy jobban lássak tátva maradt a szám a meglepetéstől. Érzéki csalódásnak hittem,de minél jobban néztem őt annál hamarabb rájöttem ez nem az. Sophie belekarolt a fiúba aki súgott valamit a fülébe és bekanyarodtak az egyik utcába.
Ez hihetetlen...ennyi én után is itt Vancoverben élne?! gyerekkori legjobb barátnőm és addig a napig is - nyeltem egy nagyot a leghűbb,Sophie sétált el az imént előttem. Vajon emlékszik még rám, a barátjának tart?
Három éve nem láttuk egymást,csak telefonon beszéltünk...míg elérhető voltam. Mikor utoljára itt VOLTUNK... az édesanyját gondozta egy klinikán...ugye? Igen mert ő ápolónőnek tanult! - jutott eszembe. Vajon túlélte az édesanyja? és ha nem...én pedig nem voltam mellette?! - legszívesebben a falba vertem volna a fejem.
És ki ez a fiú mellette? A barátja...a szeretője...a férje?
Sophiet mindig is családtagként kezeltük,ő olyan akár a testvérem. Vajon ő is így érez?
Észre se vettem hogy a tudatalattim leindítja a motort és lassan utánuk hajt. Szép nyugodtan sétáltak,én pedig próbáltam feltűnőmentesen követni őket.
Miért is megyek utánuk? - megint egy újabb kérdés amire nem tudtam a választ.
Három utcával arrébb álltunk meg. Ismerős volt a környék az esti homályban is. ugyan azok a karácsonyi díszek minden évben, a házak,a kertekben lévő széthajigált játékok,a hóemberek...a kertes házaknál voltam, a "vidéki negyedben" ahogy apa mondta...otthon voltam!
egyre gyorsabban kalimpált a szívem. Visszaakartam fordulni,de valami azt súgta már nem tehetem meg. A legszebb házba kopogtak be ami az utcában volt...a mi házunkba. Egy ismeretlen nő nyitott ajtót,akit még soha nem láttam. hirtelen olyan fojtogató fájdalom fogott el,hogy alig kaptam levegőt.
Ki ez a nő? és mit keres nálunk?
Mérges voltam. Magamra. Amiért így elhanyagoltam őket,és nem tudtam ki lehet az a nő.
Az ajtó becsukódott mögöttük és én újra egyedül voltam. Megint felül kerekedett rajta a hiánya,mint minden nap minden órában. Sírva fakadtam. Addig ültem ott míg egy óra múlva úgy nem éreztem készen állok arra,hogy kiszálljak az autóból,és apró léptekkel haladjak a ház felé,ami oly sok emléket tartogatott számomra. Tétován álltam meg az ajtóban,hogy hogyan is tovább.
Mi van ha elküldenek,vagy ordibálnak velem,én azt nem élem túl?!
Nyugodj meg! nem lesz semmi baj.
Bekopogtam...vártam. Majdnem elszaladtam mikor meghallottam a közeledő lépteket. A fülem zúgni kezdett és forgott velem a világ,mélyeket lélegeztem. Elfogott a sírhatnék,mint mindig. Gyenge voltam még ilyen érzelmi próbákhoz. Egy ,kettő,három...
Apa nyitott ajtót. Semmit se változott kedves,ráncos arca. Talán egy kicsit gondterheltebbnek tűnt. Kék szemei,mint az enyémek szomorúan csillogtak.
Ugyan mi bánthatja? Mi történhetett? - buktak ki majdnem hangosan a kérdések.
Olyan jó volt újra látni. Melegséggel töltött el hogy láthatom és  jól van. nem tudom mikor éreztem utoljára ilyet.
Apu kíváncsian szétnézett,és mintha csalódottan de visszament a házba. Majdnem utána nyúltam,de mégis csak nyugton maradtam,reszketve a fenyőfa mögött.
Hát ez nem sikerült!
Újra egy panzióban találtam magam és másnap újra próbálkoztam,de előtte lenyugtatóztam magam hátha segít,hogy ne fussak el. Mire hármat számoltam,már benne voltam,nem menekülhettem sehova előlük.
Heidi volt az, a húgom. Csoki barna haja loknikba csavarva,az ünnepi alkalomra felvett fehér csipkés garbó ismerős volt,de az arca nem.
Két év ennyit jelentene?
Vonásai komolyabbá,idősebbé tették. Soha nem használt sminket,most mégis volt rajta,nem is kevés. A tizenhat éves kamasz lány már majdnem kész nővé cseperedett. Lassan tölti a tizennyolcat!
Szája csodálkozásra nyílt,amit vártam is ,de a szeméből tükröződő düh helyetti zavarodottságot nem. Látszott rajta hogy nem tudja eldönteni felpofozzon amiért nem számíthatott rám ennyi időn keresztül,vagy megölelje két év után újra látott nővérét. Így inkább mozdulatlan maradt. Megint könnycsepp jelentkezett az arcomon. De csal álltunk, egyikünk se mozdult,vagy szólt meg.
- Heidi,ki az,kijött? - hallottam anya hangjából kicsendülni a reménykedést.
De ugyan kit várhat?
Két perc telt el és már hallottuk is a közeledő lépteket,de csak egymást figyeltük. Szerettem volna oly sok mindent mondani,de nem mertem megszólalni.
- Heidi,kérdeztem valamit,úgyhogy kislá...- akadt meg a mondat közepénél anyu. Hirtelen megfagyott az arca,nem tudtam róla  leolvasni semmit. Észrevette a könnyeimet mire megrándult ráncos arca a fakó barna hajával keretezve. Csak azt vettem észre ,hogy a házban vagyok anya karjai közt,Heidi még mindig ugyanott és mindannyian sírunk. Mondanom sem kell ebben már gyakorlott voltam. Megkönnyebbült sóhajt engedtem ki.
- Kislányom! Melanie! végre itt vagy! Istenem hogy hiányoztál!- pirosodott ki anya arca az örömtől.
- Szia anyu. - bújtam hozzá,pont mint kiskoromban.
Percekig így álltunk,majd Heidi elindult a konyha felé,anya pedig a nappaliba vezetett. a házban semmi sem változott, ami megnyugtatott,de Heidi viselkedése kicsit sem. Bár érthető. Nekem kell türelmesnek lennem.
Azon még nem is gondolkoztam,hogy adagolom be a változásom,és az eltűnésemmel egyenlőt...ezzel még ráérek. - nyugtatgattam magam.
Futó léptek közeledtek,mire összerezzentem,mint egy falevél. Apa könnyekkel teli szemei jelentek meg az ajtóban.
Ő sem haragszik rám! - újabb sóhaj.
Erős karjai vettek körül,majd szeretettel teli puszit nyomott az arcomra. Anya mindvégig ült a fotelben és könnyeit törölgetve engem figyelt.
- Nagyon lefogytál,Mel! - borzadt el apa.
- Szeretlek apa. - bukott ki belőlem.
- Én is kislányom,én is.
Leültem velük szembe a kanapéra és csak néztük egymást. egyikünk se tudta hogyan közeledjen a másikhoz. Egy kicsit elidegenedtünk egymástól...
- Úgy hiányoztál!
- Tudom. - hajtottam le a fejem. - Heidi haragszik?
- Tele van érzelemmel. tudod mindig is ilye volt,hidd el észhez fog térni!
- Értem. Mike?
Ekkor jelent meg az ajtóban, a nővel együtt. Így is tele voltam már érzelmekkel,úgy érzetem kipukkanok,de a bátyám mindig is nagy segítség volt az eddigi életemben és őt is cserben hagytam....
- Csibém! - kiáltott fel meglepődve,majd hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Annyira hálás voltam neki a név hallatán és a fogadtatásáért,hogy minden gondolkozás nélkül a karjaiba ugrottam és ő nem is visszakozott.
Mindenben számíthattam rá,mindig segített a döntésekben és mindig mellettem állt bármilyen őrültséget is csináltam. És igen.. Neki köszönhetem Őt! Neki! Ő mutatott be minket egymásnak!
Most nem akartam újra "emlékrohamot" kapni,csak a családomra akartam figyelni. De az arcom újra nedves lett,az érzelmeim még mindig túl labilisak voltak.
Végülis mit is akarok három nap után!
- Hugi,ne sírj,nincs semmi baj!Itt vagyok! - simogatta meg a hajam. - Sok minden történt azóta. - vágott is bele a közepébe,és összenézett a mellette álló nővel.
kibontakoztam az öleléséből és a nő felé fordultam. olyan idősnek tűnt mint én,mégis öregebbnek látszott. Szőkésbarna haja szög egyenesen állt,szép barna szemei barátságosan és kíváncsian néztek rám. Magasabb volt nálam,mint ahogy Mike is egy fejjel.
- Melanie. - nyújtottam kezet.
- Nicole. Örülök hogy megismerhetlek. már annyi mindent hallottam rólad! - lelkesedett.
Elszokta az emberektől. idegen volt nekem ez a világ. nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- Gyere ülj le Mel. - húzott magával Mike.
Közben Heidi is lejött az emeletről és leült a kanapéra,mellénk.
- Jó újra látni titeket. - csak ennyit tudtam kinyögni. Komolyan úgy érzem magam,mint egy óvodás aki most kezdi az élettel való ismerkedést.
- Téged is édesem! - mosolygott anya,majd kínos csend állt be.
- Kérlek meséljetek. - néztem kérőn apára.
Egész nap tudtak volna mesélni,de végül csak röviden tömören adták elő.
Heidinek leromlottak a jegyei,több barátja is volt,de egy se az Igazi. Elutazott Londonba egy iskolai verseny segítségével. Mindjárt érettségizni fog és valószínűleg menedzseri iskolába akar menni így elköltözik.
Anya kisállat kereskedése egyre jobban befutott és így felszeretnék újítani a lakást,barátnőjével együtt pedig rendezvényeket szerveznek a városban.
Apa új vállalatot nyitott az építőiparban,ami nagyon bőkezűnek mutatkozik,és új hobbyt is talált magának a főzést amiben egyre jobb.
Mike összeismerkedett Nicolelal a munkahelyén,a lemezkiadónál,ahol fizetésemelést kapott egy sikeres munka miatt. A legnagyobb hír pedig hogy eljegyezte a lányt és összeköltöztek.
Házasság. Megint fojtogattak. Kapkodtam a levegőt nagy sebességgel. mindenkiből hirtelen kettő  is volt. Próbáltam megkapaszkodni valamiben,de csak a levegőt karmolásztam....
Káprázatos fehér,csipkés uszályt húztam magam után. valódi gyémántok függtek a nyakamban. Imádtam a ruha selyem és tüll keverékét, a V alakú szatén kivágását, a hátamon lévő fűző díszítést és a rózsaminta gyöngyökkel kirakott csipkéjét.Minden csillogott rajtam. Hajamban rózsák díszelegtek. Lassan izgatottan vonultam be a nagy terembe...templomi esküvő volt...három éve. Sugárzó tavaszi napfény világított meg...és ott állt Ő. Akkor újra beleszerettem. Egyre közelebb értem hozzá,tekintetünk rabul ejtette a másikét,elmosolyodtunk. Épp nyúltam volna a kezéért,mikor eltűnt a násznép mögöttem és az ég beborult....gyásznép ült mögöttem.
- Mi történik? - fordultam hátra ijedtemben.
 Mindenki sírt,vagy köddé vált csak Ő állt mellettem egyedül. felém nyúlt és szomorúság csillant meg szemeiben. nem értettem mi történik. ennek nem így kell lennie!
- Igen. - mondta ki a határozottan,majd eltűnt.
Fájt az ujjam...zsibbadt. a gyűrűmet szorongottam. Megtörtént...nem értettem miért változott meg az emlék,de ezzel most nem törődhettem.
- Mel? Mel jól vagy?
- Magadnál vagy?
- Minden rendben? - hallottam Mike aggódó hangját.
Lassan pislogtam míg a fényeket és az arcokat is betudtam azonosítani. A régi szobámban voltam,az ágyon.
De hogyan kerültem ide? Ó ne , megint elájultam!
- Mel?
- Jól vagyok. - nyeltem egy nagyot és felültem.
- Mi történt veled? olyan...olyan rémisztő volt,hívni,hívni akartam a mentőket,de...- remegett anya.
- Csak egy "emlékroham" volt. - vontam meg a vállam. Kezdtem bepánikolni,kapkodni a levegőt,túl sokan voltak körülöttem...öten,hatan. - Ez nálam mindennapos.
- Menjetek kifelé! Hozok neked egy forró teát,Édesem. - intézkedett anyu,mintha megérezte volna a félelmem.
- Rendben. - nyugodtam bele,hogy betegként kezelnek,bár lehet hogy nem volt nagy tévedés.
 visszadőltem az ágyra,hogy eldöntsem hogyan tovább. a szemem megint égett,és láttam a családtagjaim tekintetéből mennyire tönkre tett ez az egész...
Végülis nem is rossz kezdet,csak Heidi haragszik. Újra előjött az a kérdés,mit mondok hova tűntem,és hogy miért akarok annyira a nagyival beszélgetni. nem tudom felkészültem e az átváltozásra,és kifogja megtenni? Mi van ha tényleg kitalál mesebeli lények mint hamupipőke...Nagyi nem hord össze zagyvaságokat...De ha mégis tévedett  akkor haza megyek és ott folytatom ahol abbahagytam. Megint rájöttem nem tudom miért akarom ezt az egészet,de valamilyen erő egyre jobban vonzott erre az útra.
Halk szuszogást hallottam,mikor abbahagytam a magammal folytatott beszélgetést.
oldalra fordultam,hogy megnézzem ki maradt a szobában...Maggie nagyi ott ült a hintaszékben kötött ruhájában,fiatalos hosszú ,ősz hajával és az ölében lévő kiscicát simogatta.
- Szia Drágaságom! Jó újra látni! - fel se nézett miközben beszélt.
- Nagyi! Hát te.. hát te?
- Meg se öleled a nagyanyád? - állt fel és a kezemért nyúlt.
- Dehogynem! - öleltem meg.
Hirtelen újabb lavina ért,de próbáltam elnyomni.
- Hogy érzed magad?
- Nem is tudom.
- Mi hozott haza? - mosolygott rám.
 meglepett a kérdése,nem tudtam mit is feleljek. Túl gyors volt,megint.
- Hiányoztatok. - ami igaz is.
- Látom rajtad,hogy valamiről szeretnél velem beszélni. - kihangsúlyozva a Velemet az ágyra ült.
- Miből gondolod?- húztam fel a szemöldököm. Nagyinak mindig is voltak furcsaságai,de ez hozzá tatozott.
- Na,ne kelljen belőled harapófogóval kihúzni!- sürgetett.
- Lenne egy pár kérdésem.. egy témával kapcsolatban. - próbáltam érthetően fogalmazni.
- Igen?
- Igen. Elhatároztam,de persze csak ha létezik ilyen...akkor talán keresnék valakit aki képes rá. de hogy miért ne kérdezd,még nekem is zavaros,de mintha húzna magához mint egy mágnes. és csak úgy tudom megmagyarázni,hogy Ő hozzá kötöm...Szóval ez most nem volt értelmes,igaz?  - sóhajtottam egyet az elhadart beszédem után.
- Dehogynem. Értem én!
- Igazán? - nézte, rá kétkedően,de ő csak mosolygott.
- Igen. Tiszta sor VÁMPÍR AKARSZ LENNI!- nevetett fel.
Lefagytam.

Sziasztok

Olvastam egy könyvet és megint kedvet kaptam az íráshoz.Ezért szeretném ha írnátok hogy tetszett e érdemes lenne folytatni,vagy sem.
Várom a hozzászólásokat!
puszi

Bevezetés

Ha valaha is bármilyen szörnyűséget átéltél már,rádöbbensz hogy semmiféle burok nem vesz körül ami megóvna bármitől is. A fájdalom nagy erő az ember felett...akár az elmúlás fájdalma a hiány fájdalma vagy a szerelemé. A lelki fájdalmak mind felülkerekednek rajtunk és nem térhetünk ki előlük. Félünk a láthatatlan szúrásoktól,de ez az élettel együtt jár.
Képes lehetsz-e újra szeretni valakit,ha életed szerelme elhagyott? Eltudod-e viselni a kínt ami a hiányával jár? Megtudsz-e bízni másokban ezek után? Tudod-e hogyan tovább? Tudsz-e ÉLNI NÉLKÜLE?

...Csak az esőcseppek földet érését hallottam a jéghideg,csillogó márványon. könnyeim már olyan vörösre marták a szemem,mint az éjszakában izzó piros lámpa színe. Karjaim ernyedten reszkettek mellettem,ázott hajam a homlokomhoz tapadt. Egyedül álltam a domb tetején,teljesen EGYEDÜL voltam. A szívemen óriási,bevarrhatatlan seb tátongott. Elveszett voltam,és úgy éreztem darabjaimra estem szét.
Gondolataim az elmúlt borzalmas öt hónapra vándoroltak,amit nélküle töltöttem: Egész nap a szobámban ültem a fehér falakat bámulva,hideg,lila kezemmel egy bögre forró teát szorongatva. Nem szóltam senkihez,nem csináltam semmit, csak Őrá gondoltam. Zombivá váltam,és vastag falak zártak el a világtól. Mindenről csak Ő jutott eszembe. Éjszaka leizzadva,zihálva pattant ki a szemem,hogy ez csak egy rémálom volt,de mikor kitisztult a fejem rákellet jönnöm a valóság ez a rémálom ami körül vesz. És ez csak egyre rosszabb lett.
Lefogyott testem lángolt a láztól az átázott ruhák alatt. Nem érdekelt kilát,egyáltalán semmi sem érdekelt csak Ő...Hirtelen a semmiből négy sor jutott eszembe:
Kezem nyúl a keze után,
de csak ködbe markolok.
Elhaló sikolyom után,
a sötétségben egyedül maradok.
Lámpa fénye világított meg. Már elfelejtettem miért jöttem. Talán azért mert keresem a kiutat?- de ugyan miből,hisz ha Ő nincs akkor én se létezem. Éles fájdalom hasított belém mindenhol ahogy eszembe jutottak az utolsó órák.
Hypo szag terjengett a zöld,fehér falak között. A gépek csipogása idegtépővé tette a perceket. Keze a kezemben,szorosan összefonódva. Fájdalmas arccal lép be az orvos,és lassan megrázza a fejét.
NE!- hasít belém mit is jelent ez.
Pillái alól kék szemei szomorúan néznek rám. Szőkésbarna haja csapzottan a fejéhez tapadt. Szaggatott nehézkes légzése minden percben gyengébbnek tűnik. A kórterem a feszültségtől mindjárt kipukkan,ahogyan én is.
- Szeretlek. - formálja ajkaival a néma bűvös szót.
- Én is szeretlek,nem engedem hogy elmenj! - sikolyba fullad a szerelmi vallomás.
- Elfáradtam. - szólal meg fáradt,rekedtes hangján.
Arcán látszik mekkora erőfeszítésbe kerül kezét az arcomra tenni,és letörölni a könnyeimet, Szemeimből kiolvassa a fájdalmas,erőtlen kiabálást:NEM HAGYHATSZ ITT!
- Soha nem hagylak el. - fullad bele a mondat egy erőtlen sóhajba.
Mindent kizárt az agyam csak Ő létezik,csak Őt látom Csak Őt érzem. Csókja felerősíti az utána való vágyakozást,a fájdalmat, a reménytelenséget, a kétségbeesést, a szerelmet,minden benne van.
- Aludnod kéne. - húzza el a száját ahogy meglátja a szemem alatta óriás lilás fekete karikákat.
- Jól vagyok.
Nem bírom nézni ahogy szenved. Megőrjít,belehalok a tehetetlenségbe.
- örökké Veled leszek.
- Ne merj búcsúzkodni! Még minden megváltozhat!
- Ugyan Mel,,ne légy ellenséges...pont most- nyel egy nagyot.
A torkom elszorul a kínzott arca láttán. Minden vonását mélyen az emlékezetembe vésem.
1 hónapot már itt töltöttünk,és még kitudja meddig tart mire felgyógyul. MEG KELL GYÓGYULNIA! Nekem kellene helyette szenvedni! NEKEM!
- Nem! - tudta mire gondolok,lerítt az arcomról.
NEM! - visszhangzott a fejemben.
Hirtelen,fuldokolva tértem vissza a jelenbe. Minden emlék felkavart,minden apró részlet...
Hallottam a fájdalom eredetéről szóló legendákat a dédnagymamámtól. A kín, a szenvedés...az átváltozás  és a halál utáni halál fájdalmáról. Most először gondoltam a család tagjaim bármelyikére is 6 hónap után...de most nem ez foglalkoztatott.
Lassan kezdtem megtébolyulni...elérem hogy azzá váljak,hogy átérezzem a fájdalmát,és a túlvilágon hátha vár rám...
De mire jó ez?
Legalább kezdenék valamit magammal! - szakadok belül ketté.
Ez nem elég jó érv.
Akkor itt egy másik:elegem van az "életemből" és ennyit megérdemlek.
Nem engedem,akkor örökre hordozhatnád a fájdalmat és az emlékét.
Pont ez a célom vele!
Mi van ha nincs is ilyen?
Én hiszek benne!Kész eldöntöttem bármit is mondasz VÁMPÍR AKAROK LENNI!.- ordibáltam magammal miközben a temetőőr lámpája mutatta az utat kifelé...