Sziasztok

Olvastam egy könyvet és megint kedvet kaptam az íráshoz.Ezért szeretném ha írnátok hogy tetszett e érdemes lenne folytatni,vagy sem.
Várom a hozzászólásokat!
puszi

Bevezetés

Ha valaha is bármilyen szörnyűséget átéltél már,rádöbbensz hogy semmiféle burok nem vesz körül ami megóvna bármitől is. A fájdalom nagy erő az ember felett...akár az elmúlás fájdalma a hiány fájdalma vagy a szerelemé. A lelki fájdalmak mind felülkerekednek rajtunk és nem térhetünk ki előlük. Félünk a láthatatlan szúrásoktól,de ez az élettel együtt jár.
Képes lehetsz-e újra szeretni valakit,ha életed szerelme elhagyott? Eltudod-e viselni a kínt ami a hiányával jár? Megtudsz-e bízni másokban ezek után? Tudod-e hogyan tovább? Tudsz-e ÉLNI NÉLKÜLE?

...Csak az esőcseppek földet érését hallottam a jéghideg,csillogó márványon. könnyeim már olyan vörösre marták a szemem,mint az éjszakában izzó piros lámpa színe. Karjaim ernyedten reszkettek mellettem,ázott hajam a homlokomhoz tapadt. Egyedül álltam a domb tetején,teljesen EGYEDÜL voltam. A szívemen óriási,bevarrhatatlan seb tátongott. Elveszett voltam,és úgy éreztem darabjaimra estem szét.
Gondolataim az elmúlt borzalmas öt hónapra vándoroltak,amit nélküle töltöttem: Egész nap a szobámban ültem a fehér falakat bámulva,hideg,lila kezemmel egy bögre forró teát szorongatva. Nem szóltam senkihez,nem csináltam semmit, csak Őrá gondoltam. Zombivá váltam,és vastag falak zártak el a világtól. Mindenről csak Ő jutott eszembe. Éjszaka leizzadva,zihálva pattant ki a szemem,hogy ez csak egy rémálom volt,de mikor kitisztult a fejem rákellet jönnöm a valóság ez a rémálom ami körül vesz. És ez csak egyre rosszabb lett.
Lefogyott testem lángolt a láztól az átázott ruhák alatt. Nem érdekelt kilát,egyáltalán semmi sem érdekelt csak Ő...Hirtelen a semmiből négy sor jutott eszembe:
Kezem nyúl a keze után,
de csak ködbe markolok.
Elhaló sikolyom után,
a sötétségben egyedül maradok.
Lámpa fénye világított meg. Már elfelejtettem miért jöttem. Talán azért mert keresem a kiutat?- de ugyan miből,hisz ha Ő nincs akkor én se létezem. Éles fájdalom hasított belém mindenhol ahogy eszembe jutottak az utolsó órák.
Hypo szag terjengett a zöld,fehér falak között. A gépek csipogása idegtépővé tette a perceket. Keze a kezemben,szorosan összefonódva. Fájdalmas arccal lép be az orvos,és lassan megrázza a fejét.
NE!- hasít belém mit is jelent ez.
Pillái alól kék szemei szomorúan néznek rám. Szőkésbarna haja csapzottan a fejéhez tapadt. Szaggatott nehézkes légzése minden percben gyengébbnek tűnik. A kórterem a feszültségtől mindjárt kipukkan,ahogyan én is.
- Szeretlek. - formálja ajkaival a néma bűvös szót.
- Én is szeretlek,nem engedem hogy elmenj! - sikolyba fullad a szerelmi vallomás.
- Elfáradtam. - szólal meg fáradt,rekedtes hangján.
Arcán látszik mekkora erőfeszítésbe kerül kezét az arcomra tenni,és letörölni a könnyeimet, Szemeimből kiolvassa a fájdalmas,erőtlen kiabálást:NEM HAGYHATSZ ITT!
- Soha nem hagylak el. - fullad bele a mondat egy erőtlen sóhajba.
Mindent kizárt az agyam csak Ő létezik,csak Őt látom Csak Őt érzem. Csókja felerősíti az utána való vágyakozást,a fájdalmat, a reménytelenséget, a kétségbeesést, a szerelmet,minden benne van.
- Aludnod kéne. - húzza el a száját ahogy meglátja a szemem alatta óriás lilás fekete karikákat.
- Jól vagyok.
Nem bírom nézni ahogy szenved. Megőrjít,belehalok a tehetetlenségbe.
- örökké Veled leszek.
- Ne merj búcsúzkodni! Még minden megváltozhat!
- Ugyan Mel,,ne légy ellenséges...pont most- nyel egy nagyot.
A torkom elszorul a kínzott arca láttán. Minden vonását mélyen az emlékezetembe vésem.
1 hónapot már itt töltöttünk,és még kitudja meddig tart mire felgyógyul. MEG KELL GYÓGYULNIA! Nekem kellene helyette szenvedni! NEKEM!
- Nem! - tudta mire gondolok,lerítt az arcomról.
NEM! - visszhangzott a fejemben.
Hirtelen,fuldokolva tértem vissza a jelenbe. Minden emlék felkavart,minden apró részlet...
Hallottam a fájdalom eredetéről szóló legendákat a dédnagymamámtól. A kín, a szenvedés...az átváltozás  és a halál utáni halál fájdalmáról. Most először gondoltam a család tagjaim bármelyikére is 6 hónap után...de most nem ez foglalkoztatott.
Lassan kezdtem megtébolyulni...elérem hogy azzá váljak,hogy átérezzem a fájdalmát,és a túlvilágon hátha vár rám...
De mire jó ez?
Legalább kezdenék valamit magammal! - szakadok belül ketté.
Ez nem elég jó érv.
Akkor itt egy másik:elegem van az "életemből" és ennyit megérdemlek.
Nem engedem,akkor örökre hordozhatnád a fájdalmat és az emlékét.
Pont ez a célom vele!
Mi van ha nincs is ilyen?
Én hiszek benne!Kész eldöntöttem bármit is mondasz VÁMPÍR AKAROK LENNI!.- ordibáltam magammal miközben a temetőőr lámpája mutatta az utat kifelé...